Boldogtalan | KiriBaku ✓

7

Reggel kivételesen kipihenten ébredtem, mondjuk lehet azért, mert a reggel hat helyett délután volt, de ez most a legkevésbé sem zavart.Szép lassan kimásztam az ágyamból és megindultam a fürdőbe, hogy vegyek egy forró fürdőt, de a telefonom csörgésére vissza kellett sétálnom.Még nem írtam be senkit a névjegyeim közé, így csak automatikusan felvettem, majd a fülemhez illesztettem a telefont.

-Igen?

~Hali Bakugou!

-Mina?Honnan van meg a telefonszámom?

~Reggel kerestelek a munkahelyeden, de azt mondták ma nem mentél be, tehát elkértem a telefonszámodat.Akkor jössz a buliba?

-Értékelem a meghívást, de tudod jól, hogy nem igazán vagyok a bulizós állapotomban.

~Ugyan már!Muszáj lesz eljönnöd!Addigra feldobjuk egy kicsit a hangulatodat és meglátod jó buli lesz.Nem mellesleg Kirishima is jön!-ugyan nem láttam, de a hangja alapján biztos voltam benne, hogy mosolyog.

-Ezzel talán, de csak talán megvettél!

~Oh, tudtam én!Na csókoltatlak, most mennem kell!

-Várj, egyáltalán mikor lesz?

~Jövőhét szombaton, na puszi!

-Szia...

Mina sokat változott és bár a suli idején sem volt csúnya lány, azt hiszem ő csak még szebb lett az évek elteltével.És ha jól láttam még egy gyűrű is volt az ujján.Totál le vagyok maradva a barátaimat illetően...Ha egy kicsit is fel akarok zárkózni hozzájuk, azt hiszem kénytelen leszek elmenni szombaton a kis összeruccanásukra.Habár már most zavaró tényezőnek érzem magam.

Kicsoszogtam a konyhába, de menet közben bekapcsoltam még a TV-t, majd indultam is kávét készíteni, miközben a híreket hallgattam.Eleinte semmi érdekesről nem volt szó, csupán a folytonos balesetekről és vérontásokról ejtettek pár mondatot, aztán a szemem sarkából megpillantottam a következő hír témájának a képét.A repteres jelenet...A távirányítóért szaladtam és fentebb vettem a hangerőt, majd figyelmesen néztem tovább.

-Katsuki Bakugou az egykori másod számú hősünk, úgy tűnik újra visszatért hazánkba.Az elköltözésének okát, egyenlőre még nem tudjuk, de azzal már most egyet érthetünk, hogy rengeteget változott.A szemtanúk egy új emberként számolnak be róla, melynek a higgadtsága és az immáron csendes jelleme tett eleget.Hősünk a harc folyamán úgy nyilatkozott, hogy nem szándékozik továbbra is az emberek megmentését szolgálni.Vajon tényleg visszavonul?Ha igen, akkor mi lehet az oka és még is mit csinálhatott éveken keresztül?

Ennyi nekem elég is volt.Kikapcsoltam a készüléket, majd siettem vissza az immáron lefőtt kávémhoz és töltöttem magamnak egy pohárral, majd két teáskanálnyi cukrot beletéve, elkezdtem kavargatni, míg megfordultam és a pultnak támaszkodtam.

-Min aggódsz ennyire?-a hirtelen hang miatt egy kicsit megugrottam ugyan, de a kávém nem löttyent ki, amiért magamban hálát is adtam az égnek.Rendeztem arcvonásaimat, majd látogatómra pillantottam, aki a pultnál ülve túrt bele némileg kócos, felemás színű hajába.

-Todoroki...Mikor jöttél be?-a kérdésem hallatán csak elmosolyodott, majd felállva a bárszékről, elkezdett felém sétálni.

-Úgy két perce, de túlságosan is belemerültél a hírekbe...Midoriya elmesélte, hogy mi történt tegnap.Nem esett bajod?-pillantott rám aggódva, mire csak zavartan lesütöttem a szemeimet.Lehet, hogy Kirishimát szeretem, de attól még Todoroki ugyan úgy zavarba tud hozni a puszta jelenlétével.Az incselkedő viselkedéséről pedig ne is beszéljünk.

-Nem...Jól vagyok.-ejtettem ki halkan a szavakat, de csak elém lépett, majd a kávét letéve a kezemből, egy laza mozdulattal felültetett a konyhapultomra és hosszasan megcsókolt.Jó lenne minden napot így kezdeni, de az ő helyén Kirishimának kéne lennie...

-Ne hazudj nekem, mert azt nagyon nem szeretem.-mosolygott rám, de szemeiben látni lehetett némi gonoszságot, ami nekem arra utalt, hogy némi szadizmus szorult belé jelen pillanatban.Csak bólintottam egyet, mire azonnal a nyakamra hajolt és csókolgatni kezdte, de el kellett tolnom magamtól.Egyszerűen csak nincs most hozzá kedvem.

-Kérlek Todoroki, most ne...

-Woah...Te vagy a második ember, aki eddig elutasított ilyen téren.-hőkölt hátrébb egy csalódott kifejezéssel, mire agyam azonnal elkezdett azon kattogni, hogy ezzel talán megbántottam.-Ne nézz így rám, Kiri volt az első.Te kellesz neki!

-Na persze...-hajtottam le a fejemet és kissé távolabb húzódtam tőle, mire csak sóhajtott egyet és két kezével megtámaszkodott mellettem.

-Katsuki, szerinted komolyan létezik olyan ember aki ne akarna téged?Vagy legalább egy kis kóstolót?-vigyorodott el ami igazán jól állt neki, így nekem is egy apró mosolyra húzódott a szám.A suliban egyszer sem láttam ilyennek, így egy ideig gyönyörködtem benne, mígnem csak egy apró mosolyra váltott.-Na gyere velem!Fotózásra megyünk!

-Mi?!Nem!Nem akarok menni...-nincs bajom a kamerákkal, de a fotózásnál az én esetemben mindig elvárták, hogy vetkőzzek, de ezt nem tehetem már meg.A hegek és az egyébként is elhízott testem egyáltalán nem szép látvány...

-Semmi baj nem lesz!-csúsztatta kezeit combomra és mohón az ajkaimra tapadt.-Ellazítsalak?-kérdezte egy kis szünetet hagyva és kajánul elmosolyodott, majd kissé felröhögött, de amint meglátta az arcomat, lehervadt róla a mosoly.-Katsuki, mi a baj?

-Túl sok minden Shouto...Túl sok minden...

Az ember egy igen érdekes lény.Adrenalin szintje meg tud úgy emelkedni, hogyha meglövik se érzi meg, de van, hogy minden egyes kis dolog a földre taszítja és jól bele is döngöli.Mintha az élet épp őt használná fel arra, hogy egy előző hibát eltüntessen onnan.És mi értelme ennek az egésznek?Semmi.Tulajdonképpen semminek sincs értelme...Akkor se ha szomorú vagy éppen boldog.Egyszerűen nincs, mert mindig vonzz maga után valamit.Ez pedig lehet jó vagy rossz.De az előtte lévő dolog feledésbe merül.Ilyenek az emlékek, az egykori barátok, az emberek akik mellett nap, mint nap elmész az utcán.Minden feledésbe merül...De van, hogy a dolgok a felszínre törnek.Amikor azt hiszed, hogy már elfelejtetted, már nem érdekel, aztán még is ott van és mindennél jobban fáj.

És az érzés egyszerűen olyan, mintha valaki puszta kézzel tépné ki a szívedet, miközben kedvesen mosolyog rád.

-Nem bírom ezt tovább...

Nem kérte, hogy nyugodjak meg, pusztán hagyta, hogy kisírjam magam, míg szorosan magamhoz öleltem.Hálás is voltam, amiért csak simogatással próbált nyugtatni és nem jegyzett meg semmit, mert attól csak mégjobban rákezdenék a szánalmas sírásomra.Eléggé szánalmas vagyok, nem?Felnőtt férfi létemre itt ölelgetem az egykori osztálytársamat és a vállain sírok, mert elcsesztem az egész életemet.Mert nem vagyok más, csak egy selejt...Mert már nem bírom tovább elviselni ezt a fájdalmat.

A fájdalmat, amikor a halál saját kezűleg invitál be birodalmába, de mielőtt beléphetnél szembesít az összes hibáddal, melyek nyakadnál fogva próbálnak visszatartani, mit sem törődve azzal, hogy ezzel pont megfojtanak.A végeredmény pedig mindig ugyan az; halál.