"Közelebb vontam magamhoz, nyomtam egy csókot az ajkaira, majd megszólaltam.
- Mi történt az én ártatlan Finn Wolfhardommal?"
2018. június 15. - 2019. január 12.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
FINN
A zsúfolt repülőtér közepén álltam, s vártam a gép leszállását. Türelmetlenül helyeztem a súlyomat az egyik lábamról a másikra, miközben az épp szétoszló embertömeget figyeltem folyamatosan. Timothée arcára egyből felkaptam a fejem. Elmosolyodtam, s alig vártam, hogy végre magamhoz öleljem a fiút, és addig csókoljam, amíg anyu le nem hív minket vacsorázni. Magassága miatt azonnal kitűnt a tömegből, erre pedig még jobban rásegített a rózsaszín baseball-sapkája is.
Három puszi az arcra. Ennyivel köszöntöttük egymást. S bár mindketten tudtuk, ez még csak a kezdet, egyelőre beértük ennyivel.
- Nagyon örülök, hogy újra együtt lehetünk – súgtam neki, miközben a fiú bepakolta a bőröndjét a csomagtartóba.
- Én is – mosolyodott el, majd mielőtt bepattant volna a kocsiba, még egyszer végigsimított a kézfejemen.
Az autóban néha lopva rápillantottam az arcára, s azonnal izgatottá váltam attól, hogy végre az otthonomban, a személyes teremben tudhatom őt. A családomon és a barátaimon kívül nem sok embert engedtem be a szobámba, úgyhogy ez tényleg különleges alkalom volt. Még az sem zavart, hogy most fog először találkozni a családommal. Reménykedtem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, még akkor is, ha ezek az első alkalmak általában nem szoktak jól végződni.
A családom is eléggé túlpörgött Timmy-n, de mit is vártam? Én is ugyanezt műveltem.
Emlékszem, amikor először mondtam anyunak, hogy lesz valami meet&great-szerűségünk itt Vancouverben a filmmel kapcsolatban, akkor nem igazán értette a helyzetet. Pedig ez egy tök jó kifogásnak tűnt arra, hogy Timothée nálunk aludjon, és hogy minél több időt tölthessek vele. Felvázoltam mindent, még azt is felajánlottam, hogy akár az ágyamban is aludhat a fiú, de anya azt mondta, hogy a vendégszoba is tökéletes lesz neki, és nem kell ennyire túlpörögni ezen, s láss csodát; ő is ugyanezt tette. Pont ezért főzte aznap Timothée kedvencét.
A házunk előtt kiszálltunk az autóból.
Kifizettük az utat, majd kiemelte a táskáját hátulról, s egyenesen az ajtóhoz sétáltunk. Timothée minden kis részletet alaposan megfigyelt a környéken, és ha nem szólaltam volna meg, akkor még mindig ott állnánk, kezünkben a csomagokkal.
- Készen állsz?
- Csináljuk.
Így hát beléptünk. Hivatalosan is nem volt visszaút.
- Itt vagyunk – kiáltottam el magam, csak hogy mindenki tisztán hallja.
Apró léptek közeledésére lettem figyelmes. Egyből tudtam, ki lehet az, ezért csak mosolyogva leguggoltam, és vártam az öcsém érkezését.
