Someone | ✓

17. rész

"Mindjárt ott vagyok, tarts ki!"

Hát igen, ezt azonnal meg kellett valakivel beszélnem. És végül olyasvalakire esett a választásom, akivel szintén meg kellett beszélnem ezt-azt. Ugyan hallottam a hangján a meglepettséget, amikor felhívtam, de ezzel egy percig sem foglalkoztam, és talán amikor felfogta a helyzet súlyosságát, ő is úgy dönthetett, hogy épp itt az ideje kibékülni. És lelkizni egy jót. Mert volt mit helyrehozni, és kibeszélni.

A csengő hangjára kizökkentem a magam elé bámulásból, és futólépésben indultam meg az ajtó felé. A kulccsal még szöszmötöltem egy kicsit, így eltartott egy ideig, mire sikerült ki is nyitni az ajtót, de amint ez bekövetkezett hatalmasra tártam, nem foglalkozva azzal, hogy a falról visszapattan, és a karjaiba vetettem magam. Szorosan, és kissé meglepetten ölelt át, mire még inkább magamhoz szorítottam, és elkezdtem tele könnyezni a kabátját. Annyit még én is érzékeltem, hogy ő is szipog, és talán próbálja visszatartani a könnyeit, de amikor végül elengedtem őt, láttam a szemében azt, hogy mit váltott ki az elmúlt három hónap belőle. És amikor ott a szemébe néztem, kitört belőlem a nevetés, majd némi fáziskéséssel ő is elkezdett nevetni. Mert már csak nevetni tudtunk. Magunkon, az egész helyzeten, azon ahogy tönkre vágtuk a  barátságunjat. Mindenen csak nevetni tudtunk, így önfeledten, és három hónap után úgy döntve, hogy nem bírunk tovább haragudni a másikra, ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Ó, és hogy kit hívtam? Carolt. Ki mást?

- Gyere be - invitáltam, mert nem az ajtóban terveztem vele megbeszélni a történteket - Ülj csak le - mutattam a kanapé irányába, mire ő helyet foglalt, de én túl ideges, és feszült voltam ahhoz, hogy ülve kezdjek bele a mesélésbe, így Carol előtt járkálva adtam elő a történteket, egészen attól kezdve, amikor megbeszéltük Adam-mel, hogy barátok leszünk, a ma délutánig. Semmit nem hagytam ki, elmondtam a rém álmokat, de még azt is, hogy mi történt valójában, amikor Luke megölelt. Bár utóbbinál nem tűnt túl meglepettnek, de ezzel akkor nem foglalkoztam.

- Nos, erre szokták mondani, hogy szar ügy - mosolyodott el gúnyosan, és annyira hiányzott ez a mosoly.

- Erre már magamtól is rájöttem - kotyogtam közbe - Vélemény?

- Passz. Rengeteg szappanoperát nézek, de baszki, azokban nincs ennyi fordulat, meg történés.

- Most komolyan egy szappanoperához hasonlítod az életemet? - röhögtem fel döbbenten.

- Igen, azt hiszem. De a végén mindig összejön a két főszereplő! Hidd el. Majd újra egymásra találtok Adam-mel. Vagy nem, de akkor az úgy volt megírva. Tudod, a sors meg minden. Ha az élet azt akarja együtt lesztek, ha nem... - akadt meg egy pillanatra - Akkor meg nem. Nem egymásnak teremtett titeket az ég. De van ilyen. Sőt, szinte minden tinédzser párkapcsolat ilyen. Fura is lenne, ha megtalálná mindenki a lelki társát már a gimiben. Aztán van, hogy mégis. Ezt sosem tudni előre - vonta meg a vállát.

- És, te mit csinálnál a helyemben?

- Várnék. Próbálnék túllépni. Megismerkedni más fiúkkal is. Randizni. Aztán meglátnám, hogy mi lesz. Ha mindenkiben továbbra is azt keresném, aki elől menekülök, akkor egyszerűen abba hagynám, és tovább várnék. Hogy összejövünk-e újra. Ha igen, akkor happy end. Ha meg nem, akkor igyekeznék rajta komolyan túllépni, és kész. Találnék mást, akibe ismét szerelmes leszek. Aztán idővel szakítunk. Vagy nem. És így tovább. Mert ilyen az élet. Egyszer fent, máskor lent.

- Hű de bölcs lettél. Mi történt veled?

- Szerelmes vagyok. És ez változtat az emberen - mosolygott.

- Na, és ki a szerencsés? Vagy a szerencsétlen? - gondoltam át a dolgokat, mire Carol tettetett dühvel felém dobott egy díszpárnát.

- Luke - feleltr egyszerűen.

- Te Luke-kal jársz? Luke Johnson-nal?

- Aha - vont vállat.

- Úristen - sikítottam fel, és szinte beleszálltam a karjaiba - Akkor ezért nem tűntél meglepettnek, amikor elmeséltem az ölelést - gondoltam át a dolgokat - Amúgy gratula - kezdtem el ugrálni az ölelésben, ami egészen oda vezetett, hogy végül mindketten a padlón kötöttünk ki. Én továbbra is boldogan terpeszkednék, átölelve Carolt, de ő nem biztos hogy annyira élvezi, hogy agyon nyomom.

- Szállj le rólam - kezdte el ütögetni a vállamat, mire oldalra gördültem, és röhögve rá néztem - Figyelj, nagyon sajnálom, hogy... szóval azokat, amiket a fejedhez vágtam, és azt is ami Adam-mel történt. Nem érdemelted meg, hogy ilyen borzalmasan viselkedjek veled.

- Jaj Carol, figyelj én sem gondoltam semmit komolyan, és nagyon hiányoztál... Borzasztóan. Talán eleinte még dühös voltam rád, de aztán már... inkább csak megjátszottam. Nagyon sajnálok mindent - suttogtam neki, mire könnyek gyűltek a szemébe - Jaj, ne kezd, mert akkor én is - kezdtem el ismét könnyezni, és újra szorosan magamhoz öleltem őt. A fejem belefúrtam a vállába, és úgy zokogoktam, miközben ő is pontosan ugyanezt csinálta.

- Jaj gyerekek, éppen ideje volt már kibékülni - hallottam egy hangot a konyha felől, és Anne-t pillantottam meg, amint éppen a bevásárló szatyorból pakolt ki. Vajon mikor jött be? És ez hogy nem tűnt fel nekünk?

- Igen, szerintem ennek mi is őrülünk - nevetett fel Carol, mire a szívemet elárasztotta a boldogság meleg érzése. Visszakaptam a legjobb barátnőmet. Carol újra az életem része.

Nos, ha valaki a hét elején elmondja, hogy - valószínűleg - soha többé nem lesz olyan, hogy Adam és én, de kibékülünk Carollal, akkor nemes egyszerűséggel elküldöm a francba, közölve vele hogy megbolondult. Most meg mégis ez történt. Amúgy igaza van Carolnak. Tényleg egy szappanopera az életem. És most úgy éreztem egy kicsit feljebb kerültem. Kár hogy abba nem gondoltam bele, hogy a fent után kizárásos alapon a lent következik majd.