Marvel oneshots

From the fall, until the titan's hands

Megjegyzések: A történet egyfajta sajátos verzióm arról, hogy mi történt Lokival, miután lezuhant a mélybe az első Thor film végén. Belekevertem kissé a képregényes dolgokat, így nem árt tudni pár apróságot (a végén lesz egy kis magyarázat, ha nem vagy képbe), de az alap akkor is a filmes világ. Szóval nem kell  semmi extrán bonyolultra gondolni. Semmi extra figyelmeztetés. 

Zuhanni a mélybe egy igazán végtelen érzés volt. Valami könnyű, egyszerű, valami olyan, ami ellen nem lehet tiltakozni, és az ember is hamar rájött, hogy nem is érdemes. Egy idő után kész megnyugvássá vált az egész. A tompa zúgás, és szorítás, az, hogy nem létezett körülötte többé olyan, hogy levegő kellemesen eltompította.

Úgy gondolta meg fog halni. Erre számított. Nem volt benne biztos, mi okozza vajon majd a halálát, de a végtelen űrben zuhanni nem egy életbiztosítás akkor sem ha isten vagy, esetleg ocsmány jégóriás. A fejében a halál maga volt a zuhanás vége, pedig közel sem biztos, hogy ennek a zuhanásnak valaha is vége lesz. Talán még a halála után is csak zuhanni fog.

De nem bánta. A mindent kitöltő keserű fájdalom, ami visszavonhatatlanul, alattomos féreg módjára rágta, majd fészkelte be magát a szívébe elviselhetetlen volt. Azt hitte, ha megteszi, Odin végre elismeri majd, és képes lesz bebizonyítani, hogy ő ugyan úgy méltó a trónra, hogy ő is a fia, és igenis egyenlő Thorral. De persze sose lesz az. Hiú ábránd volt az egész. Elvégre bármit is tett, tesz, vagy tenni fog, Odin sose gondolna rá igazi fiaként. És Loki már értette mért.

Egész életében küzdött, de mért is? Hogy bizonyítson? Hogy kikerüljön az árnyékból? Az egész tökéletesen felesleges volt. A vállalkozása halálra volt ítélve a kezdetektől. És most, az árnyék, amiből próbált kimászni elnyelte. A sötétség, ami az űr formájában egész kézzelfoghatóvá vált. Lehunyta a szemeit, és csak várta az elkerülhetetlent.

Nem tudta megmondani, mennyi idő telt el, vagy hogy eltelt-e egyáltalán bármennyi. A hideg rég a csontjaiig mart, és abban is biztos volt, hogy halottnak kellene lennie. Talán már az is volt. Akkor hallotta meg a hangját először. Finom és lágy, mégis ősi és hatalmas. Olyan, ami semmihez sem fogható.

- Milyen furcsa látogatóm érkezett - szólt a hang, talán bent a fejében, talán az univerzumot megtöltve. Lassan nyíltak fel a szemei, de továbbra is csak a végtelen űr vette körbe.

- Ki vagy te? - kérdezte. Legalábbis úgy érezte, valami mód megkérdezte.

- Ha nem ismersz, nem mutatkozom be. De ha nem ismersz, és esetleg azt se tudod merre keveredtél, akkor az idejöttöd igen különleges. Vajon hogy érkeztél?

- Talán a sors hozott - nevetett halkan. - Mindig is szeretett kegyetlen játékot űzni az életemből.

- Így lehet - helyeselt a hang. - De a sorsot a döntéseid vezérlik. Te mely döntésed alapján kerültél ide?

Eltűnődött a kérdésen. Mi hozta ide?

- Mikor ezt választottam - kezdte lassan, és újra maga előtt látta a bátyja bolond arcát, és Odin üres szemeit. - Azt hiszem csak a halált kerestem - fejezte be végül.

Nevetés hangzott fel a fejében. Olyan, amitől megremegtek a csontjai. Majd a hang csak ennyit mondott.

- Hát ha ez volt a célod, megtaláltad.

Nem értette.

- Meghaltam?

- Ugyan kérlek, nem a te kis piti életedről beszélek. Magamról - dorgálta. - Azt hittem okosabb vagy ennél, Loki az illúziók és hazugságok istene.