How I met Ellie Baker

HARMADIK

Óvatosan a kezeimbe vettem a naplóba óvatosan beleillesztett, kissé elnyűtt fotót, miközben nővérem csendben figyelt. Az eső továbbra is megállíthatatlanul, egyre hangosabban csapkodta az ablakot. Az időjárás mintha csak a bennem lakozó érzelmeket vetítette volna ki a világ felé. Elmondta szavak nélkül mindazt, amit én képtelen voltam. Ellie mindig azt mondta, a szavak csodákra képesek. Megmenthetsz velük egy embert, de a szavak néha élesebbek tudnak lenni egy késénél. Mindig ügyelnünk kell rá, mit mondunk, hogyan és mikor. Ő mindig tudta, mit kell mondani. Mindenre voltak szavai. Kíváncsi lennék, ha a helyemben lenne, milyen szavakat használna. Mivel tudná leírni a benne tátongó ürességet és szenvedést? 

Ujjaim végigsiklottak  képen látható lány arcán. Széles mosolyán, és az apró gödröcskéin. Hullámos barna fürtjein, le a csinos derekáig.  Ez a fotó azon az ominózus bulin készült. Adam születésnapján. És ugyan többen vagyunk a képen, és csak őt láttam. Már akkor is csak őt láttam. A tömegben, a biliárdasztal mellett. Néztem ahogy megöleli Andrew-t, régi jó barátját, utána csillogó zöld szemekkel felköszöntötte Adamet. 

Nem tudtam nem rá nézni. Képtelen voltam bármi másra koncentrálni. Nem mondom, hogy szerelem volt első látásra, mert nem az volt. Egyszerűen csak volt benne valami, különleges. Valami varázslatos. Ami vonzott. Vonzotta minden porcikám, a figyelmem, a szívem, a lelkem. A lányok akikkel volt magasabbak voltak nála. Tökéletes smink, púder és rózsavörös rúzs fedte arcukat, hajon tökéletes hullámokban, vagy szigorú fonatban omlott a vállukra, ruhájuk túl szép volt egy ilyen egyetemi kocsmába. A többi fiú persze azonnal rájuk vetett szemet. A tökéletes alakú, ám idomokban már nem annyira telt lányokra, a tökéletesen beállított szépségekre. De volt náluk valami sokkal szebb, egy igazi... váratlan szépség. Ezek szerint én voltam az egyetlen, aki észrevette azt amit más nem. Hogy a legszebb gyémánt nem az orrunk előtt van. Megbújik, csendben, ártatlan, de ő ragyog messze a legszebben, ha észreveszed. Fénye annyira elvakít, hogy képtelen vagy mást észrevenni. 

Ellie Baker nem volt olyan tökéletesen vékony, mint a többi lány. Haja rakoncátlan, de természetes hullámokban omlott a vállára, és bár smink rajta is volt, messze nem annyi mint a többi lányon. Pont eltalálta a tökéletes egyensúlyt. Hatalmas dús szempillái áldotta meg a Jóisten, amiket attól a naptól fogva gyönyörűnek tartottam. Amikor lassan rám nézett, és megszólalt, akkor tudtam, hogy addig itt fogok ma maradni, amíg ő. 

- Szép ez a kép. - suttogta Marla. 

- Ez volt az első képünk. - hajtottam gyorsan össze, és elfordítottam a tekintetem. Éreztem a szokásos gombócot a torkomban. Összeszorított ajkakkal visszatettem a helyére.

- Itt már ő is érezte. - feleltem csendesen, a cikornyás betűket nézve a naplóban - Érezte, hogy van valami... kapocs közöttünk. Valami megmagyarázhatatlan- majd lassan lapozgatni kezdtem - Végtelenül magányos volt. - mondtam lassan - Soha senki nem vette észre. Senki nem vette észre, mennyire gyönyörű. Mennyire ártatlan. Annyira szomorú volt. Szomorú és magányos. - megálltam egy oldalnál, ahol Ellie próbálja magát meggyőzni, hogy ami köztünk van, az valóság. 

- Ez biztos hogy nem álom. - olvasta fel a sorokat Marla - Akármekkora fantázia is rejlik bennem, ilyet álmodni se mertem soha. 

- Ő maga volt a szeretet. - magyaráztam - Ellie ... volt a boldogság maga. Túl sokat adott. Csak adott és adott. És nem törődött azzal, hogy ő nem kap eleget. Ezért nem hitte el. Hogy ő méltó a szeretetre. Pedig ő maga volt a szeretet. - lassan becsuktam a naplót, mert képtelen voltam tisztán látni a betűket. Ahogy felnéztem, előttem állt újra a fiatal Ellie. Mellettem sétált. Ujjaink összefonódva.  Fejét enyhén hátradöntötte, ahogy felnézett rám. Nem felelt semmit, csak nézett, némán.