Tell Me That You Love Me

44. After a long time

Thomas

- H-hogy m-mi történt? - kérdeztem dadogva, elcsukló hangon. - Ne ne nem, az nem lehet, de... - A szemem sarkából kicsordult egy könnycsepp, amit majd számtalan követett.

- M-mi sem tudunk soka-hat, csak a-haszt, ho-hogy karambolozott. A-az orvosok... nem mondanak semmit. - szipogta Kaya a telefonban.

- É-értem, én... azonnal ott vagyok, jó? - mondtam, majd bontottam a hívást. - Lily! - kiáltottam. - Ö-öltözz fel! Be kell... be kell mennünk a kórházba! - Erre a húgom villámként rohant ki a szobájából, de úgy, hogy közben az egyik cipőjét már próbálta felhúzni. Nagyjából öt másodperc alatt elkészült, és már az ajtóban állt.

- Mi történt? - kiáltott vissza a nyitott ajtóból.

- D-dylan.. azt hiszem..azt hiszem autóbalesetet szenvedett... - nyögtem ki, mire Lily arcára kiült egyféle "ez most komoly?" arckifejezés.

- Dylan? Miatta kell ennyire sietnünk a kórházba? Dylan miatt? Tényleg?! - kérdezte a húgom dühösen, és már épp vissza akart fordulni, de a vállánál fogva megragadtam, és kifelé kezdtem tolni, majd beültettem a kocsiba. - Miért foglalkozol még mindig vele? - fordult felém, miután feladta az ellenkezést.

- Nem foglalkozom vele, de balesetet szenvedett, és kórházba került. Ne legyél már ilyen kegyetlen. - mondtam neki, de a tekintetem továbbra is az úton tartottam.

- Itt nem én vagyok az, aki kegyetlen. És egyáltalán nem érdekel, hogy kórházba került. Remélem megdöglik... - mondta.

- Lily! - kiabáltam rá mérgesen. - Hogy mondhatsz ilyet? - kérdeztem, miközben éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe, de gyorsan letöröltem őket, és nagyon koncentráltam, hogy ne bőgjem el magam vezetés közben. Annak múltkor sem lett túl jó vége.

Gondolom Lily közben észrevette, hogy nagyon a sírás szélén állok, mert visszavett a stílusából.

- Ne haragudj. - suttogta lehajtott fejjel. - Nem úgy értettem. De... - Itt félbeszakítottam.

- Tudom. De ilyet nem kívánhatsz senkinek. Akkor sem, ha azt a valakit a világon a legjobban utálod, és akkor sem, ha az a valaki megérdemli.

- Igazad van.

- És amúgy is. Lehet, hogy Dylan rosszat tett. Nagyon-nagyon rosszat. Elkövetett egy óriási hibát. De attól még nem érdemli, hogy elveszítse az életét. Azt senki sem érdemli.

Dylan

Képtelen voltam kinyitni a szemem. Körülöttem minden vakító fehér volt. A fejem lüktetett, mintha ezer millió gondolat egyszerre akart volna kiszabadulni az agyamból. A világ az elképzelhető összes irányba egyszerre forgott velem, és úgy tűnt, hogy most már sohaem fog megállni. Éreztem, hogy a fejemben tomboló éles fájdalom hullámként árad szét az egész testemben. Szépen lassan körbeölelte minden porcikámat. Végigfutott a csigolyáimon, a végtagjaimon, mindenhol. Elviselhetetlen volt. Próbáltam elmenekülni. elfutni a fájdalom elől, de képtelen voltam megmozdulni. Még a légzés is nehezemre esett. Csak feküdtem ott, szinte megbénulva. Nem tudtam szabadulni a fájdalomtól.

Az ágyam mellett egy szerkezet monoton módon pittyegett, ezzel még jobban az őrületbe kergetve engem. A folyosóról is hangok szűrődtek be. Léptek zaja. Ajtónyílás, ajtócsapódás. Beszélgetés. Nevetés. Sírás. Férfiak, nők és gyerekek. De nem tudtam volna megállapítani, hogy ki kicsoda. Az agyam túlságosan is tompa volt hozzá.

Kinyílt az ajtó, és egy férfi lépett be rajta. Hosszú, fehér köpenyt viselt, és egy sztetoszkóp lógott a nyakában. A nyakamat azért nem tenném rá, de valahogy az volt az érzésem, hogy orvos volt.

- Jól érzi magát? - kérdezte, én pedig hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy jóízűen pofán röhögjem, de úgy gondoltam, hogy még az is komoly fájdalmakkal járna, szóval visszafogtam magam.

- Hát hogyne, már csak egy koktél hiányzik, megy egy plazmatévé, hogy megtudjam nézni a Mets-meccset. Tudja, én csak heccből járok ide. Csak kikapcsolódni, meg ilyenek. - válaszoltam, mire az orvos a plafonra akasztotta a szemét. Mondjuk nem tudom, mire számított. Hülye kérdésre hülye válasz.

- Örömmel nyugtázom, hogy számos csontjával ellentétben a humora és az iróniaérzéke nem törött el. - Erre csak egy erőltetett vigyorral válaszoltam.

- Azért jött, hogy ezt elmondja? - kérdeztem végül. Erre a férfi kelletlenül lesütötte a szemét, és a padlót pásztázta, mintha baromi érdekes lenne. - Mi az, mi a baj? - kérdeztem félve.

- Nos... Jól ismerte a volán mögött ülő férfit? Aki magával utazott? - kérdezte, én pedig eléggé meglepődtem.

- I-igen, mondhatjuk, de... hogy jön ez most ide? - Teljesen össze voltam zavarodva.

- Nagyon sajnálom, uram. Ön még viszonylag olcsón megúszta ezt a balesetet néhány csonttöréssel. Hamar fel fog épülni. De a barátja sajnos... nem élte túl a balesetet. - nyögte ki végül az orvos, de alig hittem el.

- T-tessék? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Nagyon sajnálom, de a férfit, aki a járművet vezette, már nem tudtuk megmenteni. Már a mentőben életét veszítette. - El sem tudom mondani, hogy mekkora erőfeszítésekbe került, hogy ne vigyorodjak el, és ne járjak örömtáncot a szoba kellős közepén. Valószínűleg nem is menne, de az a lényeg, hogy nem próbáltam meg. Egy kis részemben óriási bűntudat ébredt, hogy így örülök egy másik ember halálának. De ezt részemet igen hamar elnyomta a másik, amelyik végtelenül boldog volt, mert végre szabad lehet. Meghalt. Shawn meghalt.

- Értem. - mondtam hűvösen, jelezve, hogy nem akarok többet erről beszélni.

- Kíván beszélni a barátaival? - kérdezte az orvos. Gyanítom azért, hogy kicsit feldobja a kedvem. Mondjuk ő nem gyanította, hogy az már annyira fel volt dobva, hogy nem nagyon lehetett volna javítani rajta. Na jó, ez így nem igaz. Van egy dolog, ami, még pontosabban aki miatt még ezerszer ennyire boldog lehetnék.

- Kik vannak itt? - kérdeztem vissza.

- Nos nem ismerem őket, de itt vannak egy páran az ön életkorában. Egy lány van közöttük, hosszú barna hajjal. Van még itt egy ázsiai fiú, meg egy másik szőke. És van még itt egy kislány is, olyan tizennégy-tizenöt éves lehet. - mondta.

Thomas

Az orvos tíz perc után végre kijött Dylan szobájából, és felénk fordult. Végigvezette rajtunk a tekintetét, végül megállapodott Lilyn.

- Azt hiszem, hogy veled akar beszélni. - intézte szavait a húgomhoz.

- Csak szivat ugye? - kérdezte a húgom, az arca színtiszta undort tükrözött. - Én biztos, hogy nem beszélek vele. - mondta makacsul.

- Lily! - mondtam, és oldalba böktem. - Indíts! - parancsoltam rá, mire nagy nehezen elindult befelé. Becsukta maga mögött az ajtót, mi pedig feszült csendben ülve vártuk, hogy kijöjjön, és elmesélje, hogy miről beszéltek.

Alig tíz perc telt el, és nyílt is az ajtó. Lily kilépett rajta, de valami nem volt rendben. Az arcáról vízesésként folytak a könnyek.

- Mi a baj? - kérdeztem aggódva.

- M-mindent...mindent félreértettünk, Thomas. - mondta.

- Ezt hogy érted?

Dylan

Az ajtóm olyan hirtelen vágódott ki, hogy azt hittem, le fogok esni az ágyról. Thomas viharzott be a szobába, és megállt az ágyam mellett.

- Miért nem mondtad el? - kérdezte, könnyekkel a szemében.

- Nem tehettem. Sajnálom. Annyira sajnálom. - suttogtam, a sós könnycseppek csípték a szememet. Thomas letörölte a könnyeit, és leült az ágyamra. Egy percig csak bámultunk egymás szemébe. Majd lassan elindult felém, és puha ajkait - olyan sok idő után - az enyéimnek nyomta.

- Szeretlek. - mondta, és újra megcsókolt.