✨Kpop oneshots for you✨

JiHan - His Last Words (Seventeen)

- Csak...menj el Han - a fiú hangja rekedtes, holott nagyon jól tudta, most határozottnak kellene lennie. Nem mert a magasabbra nézni, nem akarta, hogy lássa könnyeit, és hogy mennyire fáj neki a búcsúzás.
- Meg tudjuk beszélni... - a másik inkább volt szomorú, mintsem bátortalan, mégis úgy érezte, az eddig alkotott képe a nagy Őről egy pillanat alatt elvész, ha most elveszíti egyetlen támaszát. - Ne engedd, hogy közénk álljon egy ilyen dolog. Itt most csak te, és én vagyunk a fontosak. Mi, Jisoo...
- Csak...menj el Han - másodjára mondja ki ezt a négy rövid szót, azonban a szőke hajú nem tántorít.
- Jisoo, ez nem a világ vége. Kérlek...akard, hogy megoldjuk ezt, ne lökj el magadtól. Segíteni szeretnék - a fiú már sír, pedig úgy tervezte, visszatartja érzelmeit, csak szerelmére koncentrál, és a szakadék szélén álló kapcsolatukat, amit mindenképp biztonságos helyre akar helyezni, úgy, ahogy eddig volt.
- Csak...menj el Han - a barna hajú mintha nem hallná szerelme szavait, úgy hajtogatja ezt az egy mondatot.
- Joshua, ne hagyj magamra. Tudod te, mennyire szenvednék nélküled? Mennyire fájna a hiányod? Mennyire felemésztene az, hogy nem vagy velem? Joshua...
- Csak...menj el Han - feláll, bár előtte kicsit megszédül, azonban nem hagyja, hogy Jeonghan segítő kezet nyújtson.
- Nem megyek el, ezt te sem kérheted! - zokog, mintha elvennék az egyetlen okát a boldogságra, mintha megfosztanák az élettől. - Joshua, hallasz? Kérlek, hallgass meg! Menni fog, együtt bármire képesek vagyunk, lekűzdjük ezt is! Menni fog, higgy nekem!
- Csak. Menj. El. Han - Joshua tagolja a szavakat, hogy a vele szemben álló megértse, már nincs rá szüksége.
- Ne tedd ezt! Nem hagyhatlak egyedül! Mi lesz, ha valami bajod esik, ha elájulsz, ha rosszul leszel? - fojtogatja a felismerés, hogy szerelme egyedül akarja megoldani a problémáit. Viszont ezt nem lehet, ez nem az a gond, amivel egyedül meg lehet birkózni.
Joshua odaadja neki az azóta már összepakolt cuccait, és egyik kezével óvatosan tolja kifelé az ajtón. Nem akar választ, nem akar egy szót sem hallani, egyszerűen becsukja azelőtt az ember előtt az ajtót, aki ezidáig a világot jelentette számára. És talán még most is...

A fiú két hónapja ül tétlenül a négy fal között, átgondolva újra és újra a dolgokat. Joshua nem hajlandó felvenni neki a telefont, nem engedi be a lakásba, nem nyílik senki felé. Úgy érzi, mindent elvesztett, amit eddig magáénak tudhatott, az egyetlen olyan dolgot az életében, ami mosolyra késztette, ami arra ösztönözte, hogy pozitívan lássa a világot, és ami megmutatta neki, hogy az élet lehet szép, ha olyan szemmel nézzük.
Elvesztette Hong Joshuat...
Az előtte álló dohányzóasztalra meredt, és az utóbbi húsz percben most meggyújtotta a harmadik szál cigarettáját. Ez volt, ami kissé nyugottabbá tette, ami miatt tudott reálisan gondolkodni, és ami a szervezetének is jól jött. Joshua miatt leszokott róla, hisz a fiatalabb fiú allergiás volt a füstre. Miatta még ezt is megtette, letette a mérget, ami már 16 éves kora óta kíséri.
Akárhányszor visszagondolt Joshua hűvös arckifejezésére, könnybe lábadt a szeme, és hideg futkosott a hátán. Amióta ismerte a fiút, sosem látta ilyennek, főleg mert imádott élni, utazott, barátkozott, mindenkiben ő tartotta a lelket, egyszóval nagyszerű ember volt, és most is az, Jeonghan tudja. Csak ez...ez a gond ne lenne az orruk előtt, ez a hatalmas gond, ami miatt szerelmének meg vannak számlálva napjai.
Elnyomta a csikket, és kivitte a konyhába a teli hamust, hogy kiüríthesse, és újabb szálakkal gazdagíthassa.
Telefonja épp akkor kezdett el monoton hangon csörögni, mikor kávét akart készíteni magának, viszont mikor átgondolta, hogy akár Joshua is lehet, félbehagyott mindent, és eszeveszetten rohant telefonjáért.

Zokogva futotta végig az utat a kórházig, ugyanis Joshua számáról hívták a mentősök, hogy a fiatal fiú rosszul lett hazafelé menet, és elájult.
Jeonghan ettől félt a legjobban, hogy Joshua megsérül, és akár kár is keletkezhet a szervezetében. Még nagyobb kár...
Csak arra tudott gondolni, hogy szerette élet-halál között lebeg, és nem figyelt rá eléggé, hogy ezt megelőzze.
Félt, hogy talán sosem beszélhet vele újra, nem hallhatja azt a csodás, mély hangot, azt a nevetést, ami őt is mosolyra késztette, és végül nem érezheti azokat a puha ajkakat, amiknek már lassan négy éve a rabja.
Félt, hogy Joshuanak az eddigi napjainál is kevesebb marad.
Berohant a kórházba, és idegesen trappolva lépett a recepciós pulthoz, hogy tájékoztatást kapjon arról, hol van az ember, akiért a saját életét is odaadná, csakhogy megmentse.
Letaglózva állt, mikor megtudta, hogy Joshua az intenzíven fekszik, és mesterségesen tartják életben. Nem hitt a fülének, nem akarta elhinni, bármennyire is tudta, hogy ez a valóság.
Ekkor érezte csak, mi lenne vele, ha tényleg elveszítené a fiút...

Már javában a kórterem előtt várakozott, mikor kilépett az orvos, nem éppen olyan arckifejezéssel, amire Jeonghan számított.
- Maga Jeonghan? - a szőke bólint, mintha az élete múlna rajta. - Rossz hírt kell közölnöm önnel. Joshua állapota sokkalta rosszabb, mint az elsőre hittük, félünk, hogy nem éli túl a holnapot - az orvos szavai úgy sújtanak le Jeonghanra, mint derült égből a villámcsapás.
- Kérem, mentsék meg valahogy. Kifizetem, bármennyibe kerül, csak mentsék meg! Ő az egyetlen ember az életemben, aki tartja bennem a lelket, nem akarom elveszíteni - ismét zokogni kezd, ám már hozzá szokott, nem igazán veszi észre, mikor buggyannak ki azok a bizonyos sós cseppek a szeméből.
- Sajnálom Jeonghan, nem tehetünk semmit. Viszont hallgasson rám. Joshuát mesterségesen tartjuk életben, viszont a gépek sem fogják örökké életben tartani. Tegye meg neki, hogy maga segíti át arra a bizonyos jobb helyre - az orvos vállon veregeti a teljesen összetört fiút, azonban ő nem akarja elhinni, hogy rajta múlik Jisoo sorsa.
- Bemehetek? - kérdezi olyan halkan, hogy még ő maga sem hallja, de miután az orvos kinyitja előtte az ajtót, zakatoló szívvel lép be a kórterembe, ahol megpillantja Jisoot, mindenféle kábel, és csipogó gép társaságában.
- Hey, Jisoo - ül le mellé, bár nem tervezte. - Tudom, hogy hallasz, tudom, hogy figyelsz. El akarom mondani, mennyire sajnálom, hogy nem figyeltem rád eléggé, és mennyire ostobán viselkedtem. Hagytam, hogy kitégy a lakásból, holott tudtam, hogy vigyáznom kellene rád. Te nem ezt érdemelted, imádtál élni, imádtad a zenét, a sportokat, a nyelvet, egyszerűen nem értem miért téged ragadnak el. Kérlek, ígérd meg nekem, hogy odafent minden rendben lesz veled, és pihenni fogsz! Ígérd meg, hogy figyelni fogsz, és várni fogsz rám, míg nem megyek utánad! És... Ígérd meg, hogy egészséges leszel! - a szavak valósággal folynak a fiú szájából, végül halkan feláll, és óvatosan körüljárja a gépet.
Amint minden centimétert átvizsgált, óvatosan Joshua mellkasára tette kezét, és egy mosoly kúszott arcára, mikor érezte szerelme szívverését tenyerével.
Végigmérte az alvó fiút, majd a gépre szegezte tekintetét, és percek múlva, miután átgondolta mi lesz vele, kikapcsolta a lélegztetőt.
Érezte, hogy Joshua szíve egyre lassabban ver, mígnem teljesen leáll, ezáltal tudta, a fiú többé nincs vele.
Elvesztette, de tudja, hogy egy sokkal jobb helyen van.

Egy év alatt sem sikerült feldolgoznia szerelme elvesztését, egy éve abban a hitben él, hogy ez csak egy rossz álom, és hamarosan felkel, átölelheti a mellette békésen alvó Joshuát, és elmesélheti neki, milyen nagy butaságot álmodott kettőjükkel kapcsolatban.
Pszichológus sem tudott rajta segíteni, akárhányszor elment hozzá, nem tudott úgy hozzáállni a dolgokhoz, ahogy azt az idős nő várta.
Megérkezett az ismerős helyre, ahová az utóbbi egy évben minden nap ellátogatott, és beszélhetett Vele.
Nehezen beszenvedte magát a temető sűrűjébe, hogy hozzáférhessen Joshuához, és köszönthesse, ahogy általában szokta.
- Tudod Jisoo - mosolyodik el. - Nem bánom, hogy segítettem neked elmenni. Tudom, hogy egy sokkal jobb helyen vagy, és nekem ez a legfontosab, hogy neked jó legyen. Nagyon sokszor gondolok rád, és arra, milyen lehetett agydagattal élned. Későn vettük észre, túl későn. Te nem ezt érdemelted, meg kellett volna tennem mindent, hogy életben tartsalak - közben elrendezi a virágokat, majd végigsimít a sírkőn.
Joshua utolsó szavaira gondolt, hogy azt mondta neki, menjen el. Talán ezek voltak a búcsúszavai, akkor már tudta, hogy nem sok ideje van hátra, és nem akarta, hogy a szőke hajú lássa szenvedni.
Ezek voltak a fiú utolsó szavai hozzá, amire örökké emlékezni fog.

✨Köszönöm, hogy elolvastad✨