Én, mint titkos ügynök

XXI.

Jó olvasást, hallgassátok közbe a dalt, and enjoy it :)

Őszintén örülök, hogy túléltem ezt a beépülős kalandot. Nem szeretném megismételni.

A kórház rém unalmas volt. Azóta hazajöhettem, de itthon ülhetek egyedül egy lőtt sebbel, törött lábbal és csuklóval. Jó, mondhatni.

Nem tudom, mi van Rickyvel és velem. Akkor láttam utoljára, amikor magamhoz tértem a kórházban, de azóta nem keresett.

Csöngettek. Mivel mozdulni is képtelen voltam, Julie (aki 0-24-ben mellettem virrasztott) rohant is ajtót nyitni.

- Em! - kiabált fel. - Ricky az!

Megdermedtem. Tudtam, hogy előbb utóbb beszélnünk kell, de nem hittem, hogy készen állok rá.

- Beengedhetem, vagy küldjem el? - dugta be a fejét Julie kérdőn nézve rám.

- Engedd be. - suttogtam megtörten.

És, hetek óra először, ott állt Ricky velem szemben. Kissé hosszú, lenőtt haja a szokottnál is kócosabb volt, sötét szemeiben fáradtság tükröződött.

- Zöldfül. - biccentett. - Örülök, hogy látlak.

Ekkor törött el nálam a mécses, és hónapok óta először őszintén tört ki belőlem a zokogás.

Hosszú percekig abba se hagytam, Ricky pedig látszólag nem tudta, mit kezdjen egy lelkileg és testileg összetört lánnyal, aki minden bánatát beleadva zokogott.

- Utállak! - kezdett ömleni belőlem a szó. - Sosem fogod közölni, hogy mit akartál azzal a kicseszett csókkal? Csak úgy véletlenül megtetted, de abba azért nem gondolsz bele, hogy nekem mondjuk milyen volt utána. Fogalmam sincs, mi a jó égért tetted, de valószínűleg már sosem fogom megtudni. Azután jöttek az üzenetek. Hogy felejtsük el. Nagyon haragszom, mert tudod, cseppet sem akarom elfelejteni. - töröltem meg a szemem, és hozzátettem. - Mert szeretlek.

Jó néhány perc telt el, mire felfogtam, hogy az imént szerelmet vallottam neki.

- Bocs. - sütöttem le a szemét, és hátraigazítottam a hajam. - Szét vagyok esve mostanában.

Semmi reakció.

- Hé! - dobtam meg egy párnával. - Mondj már valamit!

Nem mondott.

Helyette felém lépett, két keze közé fogta az arcomat, és ajukunkat összeérintette.

Most sokkal valóságosabbnak éreztem, mint legutóbb. Az egyik karom (mivel a másik gipszben volt) automatikusan a nyaka köré fonódott, így szorosabban húzhattam magam. Ujjaimmal puha tincseibe túrtam, miközben belülről majd' szétvetett a boldogság.

- Na, kárpótoltalak? - kérdezte vigyorogva, miutám elhúzódtunk.

- Utállak. - dünnyögtem, leginkább magamnak, és beleütöttem a vállába. - Mondj már valamit!

Ricky leült, rámemelte sötét szemeit, majd beszélni kezdett.

- Nem is tudom, mikor jöttem rá, hogy többet érzek irántad, mint barátság. Talán, amikor McClay-jel jártál. Zavart, hogy vele megtaláltad a közös hangot, de velem nem. Azt hittem, feltűnt, de mivel nem viszonoztad, úgy tettél, mintha nem vetted volna észre. De azután Grace elmondta, hogy eléggé vak vagy, ezért nekem kéne tennem valamit. Akkortájt derült ki, hogy be kell épülnöd. Tudom, milyenek a beépülésnek, tudtam, hogy fenn áll a lehetősége, hogy nem éled túl. Nem akartam volna később úgy gondolni rád, mint egy elszalasztott lehetőségre. Megcsókoltalak. Akkor nem állt szándékomban megmagyarázni, mert tudtam, hogy sokkal rosszabbul éreznéd magad, hogy úgy mész el, hogy itt hagysz valakit. Nem tudtalak kiverni a fejemből, nem tudtam nem belegondolni, hogy mit gondolhatsz ezután rólam. Írtam az üzeneteket, hátha válaszolsz. Nem tetted, bár nem is vártam mást. Sose akartam, hogy elfelejtsük. - mosolyodott el.