FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

NYOLCADIK FEJEZET

A csatát követő estén Markland lakosai összegyűltek a helyi fogadóban, miután összeszedték halottaikat, és megmosdatva testüket ideiglenesen az egyik épületben helyezték el őket. Testüket rongyokba tekerték, akár a múmiákat, egyedül a fejüket hagyták szabadon, hogy másnap a temetésen felismerjék családjuk életben maradt tagjai. A délután zokogó asszonyok és gyermekek hangjaitól zengett, mígnem leszállt az este.

A fogadóban kellemesen meleg levegő uralkodott, mindenki szívét gyász kerítette hatalmában, ugyanakkor győzelmük miatt diadalmat is éreztek egyszerre. Asmund is köztük volt, az elöljáró szerencsére túlélte a harcot, mindössze néhány zúzódást és egy csúnya vágást a homlokán szenvedett el. Most, miközben felállt az asztalára, és a tömeg elcsendesedett, ahogy felemelte poharát, büszkén viselte sérüléseit az arcán.

– Testvéreim! – zengett erőteljes hangja a falak között. – Hosszú évek óta éltünk félelemben Vasmarkú és a banditái miatt. Kényükre-kedvükre tehettek, amit csak akartak, nem egyszer nehéz tél elé állítva minket az élelemhiány miatt. Túl sokáig rettegtünk tőlük, akár birkák a farkas közelében, ám ezen a napon végre úrrá lettünk félelmeinken. Ezen a napon a haramiák megtanulták, hogy Markland lakosai harcba szállnak a szabadságukért, ha szükséges. Barátaim! Ma történelmet írtunk. Azt mondom, legyen ez a nap ünnep számunkra, és minden évben emlékezzünk dicső tettünkre!

A feltüzelt lakosok, de még a kisírt szemű asszonyok is megéljenezték a férfi szónoklatát, hangjuk vetekedett a mennydörgés zajával, de Asmund csendre intette őket néhány másodperc múlva.

– Emeljük poharainkat hősi halottainkra! Legyen áldott a nevük, és tetteik emléke sose merüljön feledésbe!

Ezúttal nem csapott fel hangorkán, helyette mindenki magasba emelte poharát, majd rövid hezitálást követően ittak az elesettek tiszteletére, hogy aztán lehajtott fejjel, néma csendben adózzanak emléküknek. Einar is együtt ivott és fejezte ki tiszteletét a lakosokkal. Átérezte gyászukat és örömüket, amiért túlélték a harcot. Asmund beszéde előtt Skjall odament hozzá, és megköszönte, amiért végzett Vasmarkúval, ezáltal megbosszulva elesett ikertestvérét, Bjornt. Ígéretet tett a lovagnak, hogy bármiben a segítségére lesz, ha szüksége lenne rá. Ezután kezet fogtak, és a magas, szőke férfi elvegyült a tömegben.

A zsoldos sokáig nem tudta kiverni fejéből megtört tekintetét. Mikaela, Asmund lánya is a gondolatai között járt, aki szintén a fogadóban tartózkodott az apja asztalánál üldögélve. Meg sem szólalt egész este, nem beszélgetett senkivel, csak komoran meredt maga elé, ám tekintete mindig találkozott Einaréval, mintha csak követte volna a lépteit a szemeivel. A férfi látta rajta, hogy bántja valami, s azt is, hogy mondani szeretne valamit, valahányszor ránézett. Egy alkalommal elindult, hogy beszéljen vele, ám a lány megrázta a fejét, mikor senki nem láthatta, jelezve, hogy nem alkalmas az időpont, így a lovag visszakozott. Einar nem tudta mire vélni a dolgot, ezért inkább visszatért az italához, és leült az egyik sarokban lévő asztalhoz.

Gondolataiba merülve iszogatott. Egy újabb csatán volt túl, hamarosan tovább kell majd állnia, keresve a következő kalandot, miután megkapja a fizetségét. Néha elmerengett a jövőn. Vajon lesz-e olyan világ, amikor nem lesz szükség egy zsoldos szolgálataira? Persze, akkor ki tudja, mihez kezdene magával, hiszen máshoz nem nagyon értett. Nevelői kitanították sok mindenre, azonban tehetsége kétségtelenül a harcokban bontakozott ki. Végül megvonta a vállát, és kortyolt a sörből, melynek selymes állaga kellemesen simogatta a torkát. Még ráért töprengeni a jövőn.

***

Késő estig tartott a visszafogott mulatozás, majd mindenki távozott. Einar Asmund és Mikaela társaságában visszatért az elöljáró házába, aki ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is nála aludjon, mint tiszteletbeli vendég. A holnapi temetés után pedig számítson rá, hogy kifizeti a szolgálataiért. Így hát Einar követte őket, Mikaela továbbra sem beszélgetett, Asmund foglalta le a lovagot, akivel felelevenítették a csata részleteit, és az elöljáró nyaggatására mesélt néhány korábbi kalandjáról is. Végül nem sokkal később, miután betértek Asmund házába, Einar jó éjszakát kívánt, és felment a szobájába. Még hallotta, hogy a férfi és a lány mondanak valamit egymásnak, aztán mindenki nyugovóra tért.

Fáradtan rogyott le az ágyára, az ablakon bevilágító, majdnem teli Hold ezüstös fényei a sarkokba űzték az árnyakat. A lovag hosszú percekig bámulta a tető gerendáit, majd lassan lecsukódtak a szemei, és az álom puha leplébe burkolózott. Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de hirtelen arra riadt fel, hogy valaki van a szobában, és megpillantva egy sötét alakot az ajtónál sietve a kardjáért nyúlt.

– Nyugalom, csak én vagyok! – szólt egy bájos női hang, és Mikaela kilépett az árnyak közül, mire Einar megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Megijesztettél. Mit keresel itt, Mikaela?

A lány lehajtotta a fejét egy pillanatra, majd a lovagra nézett, s tekintetében furcsa fény villant, arcán elgyötört kifejezés jelent meg. Lassan közelebb lépett az ágyhoz, majd letérdelt mellé, gyöngéd ujjai a férfi kezére kulcsolódtak, és halkan megszólalt.

– Veszélyben az életem. Segítened kell!