FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

TIZEDIK FEJEZET

Einar körül még akkor is forgott a világ, mikor magához tért. Óvatosan felülve megrázta a fejét, majd a szemeit dörzsölve próbálta kitisztítani látását. Miután kipislogta az alvadt vért körülnézett, és rádöbbent, hogy a fogadóban tartózkodik egy asztal tetején. Néhány röpke pillanatig fogalma sem volt róla, mi történhetett és hogy került oda, ám ekkor eszébe jutottak a korábbi események. Valaki, valószínűleg a támadója, elhozta a fogadóba, és lefektette az asztalra, ami elég furcsának tűnt.

– Mikaela! – suttogta maga elé, ahogy felidézte utolsó emlékét a lányról, és sietve leugrott az asztalról. Lábaival véletlenül levert egy üres üveget, ami darabokra tört a padlón.

Csak egy pillantást vetett környezetére, mielőtt megindult az ajtó felé, de már érzékelte, hogy a helyiségben tartózkodott néhány vendég. Kíváncsi tekintetek kereszttüzében hagyta el a fogadót, s az sem kerülte el a figyelmét, hogy senki nem vette el a felszerelését, amíg öntudatlanul hevert odabent. Pajzsa és kardja továbbra is a birtokában voltak, amit felettébb különösnek talált, azonban nem állt meg töprengeni a dolgon.

Odakint csípős hideg, szállingózó hópelyhek és világosság fogadta. Kora reggelre járhatott az idő. Mennyi ideig voltam eszméletlen? Einar egyenesen Asmund otthona felé vette az irányt, s átvágva az utcán észrevette, hogy egy-két járókelő furcsa pillantásokkal méregette. Tegnap még tisztelettel teli, hálás szemek meredtek rá, ám ennek ezen a reggelen már nyomát sem észlelte.

Az elöljáró házához érve kopogás nélkül rontott be az épületbe, ahol Skjall, Asmund és egy harmadik férfi fogadta, akinek hosszú bajsza a mellkasát verdeste.

– Már vártam, hogy mikor jössz vissza – jegyezte meg az elöljáró, és a lovag elé állt. – Az ablakból láttuk, hogy közeledsz a ház felé.

– Mi a fene történt az éjjel?

– Egy sajnálatos ügy. Szerettem volna, ha ezt elkerülhetjük, de a lányom kicsit... túllőtt a célon – sóhajtott Asmund. – Én ütöttelek le, számítottam rá, hogy Mikaela megpróbálkozik valami ostobasággal.

– Ő most hol van? – kérdezte komoran Einar, aki alig tudott uralkodni a haragján.

– Be van zárva a szobájába.

– Látni akarom őt!

– Attól félek, ez nem lehetséges.

– Mikaela segítséget kért tőlem, követelem, hogy...!

– Ő az én lányom! – vágott a férfi szavába az elöljáró dühösen. – Megtiltom, hogy találkozzatok. Az ő sorsa nem tartozik rád.

Einar hallotta Asmund hangjából, hogy nem fog tudni hatni rá, de azért meg kellett próbálnia. Közelebb lépett a férfihoz, és farkasszemet nézett vele.

– Ha annyira érdekel Mikaela sorsa, miért akarod feláldozni őt?

– Ezt ő mondta, igaz? Fogalmad sincs, mibe ártottad magad, Einar – halkította le a hangját Asmund, ám a fenyegető él továbbra sem tompult szavaiból. Látta, hogy a lovag keze kardjának markolatán nyugodott, ami csak tovább szította haragját. – Vigyázz, mire készülsz! Te itt csak vendég vagy, akit már nem látnak szívesen a faluban. Mikaela csak játszott veled, mindig is ilyen volt a természete. Túlságosan élénk a képzelőereje, szeret bajt keverni. A lányomat nem fenyegeti semmilyen veszély rajtad és a túlbuzgóságodon kívül.

– Nekem nagyon is őszintének tűnt, mikor arról beszélt, hogy egy átok miatt két nap múlva feláldozzátok.

– Ahogy mondtam, nem ismered őt. Sajnálom, hogy kezet emeltem rád az éjjel, de a lányom tettei drasztikus lépésekhez vezettek mindig. Tessék! – nyújtott át egy érmékkel tömött erszényt a férfi. – Itt a fizetséged. Vidd, és hagyd el Marklandot, lovag! Hamarosan elhantoljuk a halottainkat a falu melletti temetőben. Remélem, addig elhagyod a települést! Köszönöjük, amit értünk tettél, ég veled!

Einar hosszasan nézett az elöljáróra, majd a két másik férfira pillantott, akik szigorúan bámultak vissza rá, és végül a lovag elvette a pénzzel teli, bőrből készült erszényt. Megtehette volna, hogy keresztülverekszi magát rajtuk, hogy megkeresse a lányt, azonban túl keveset tudott az ügyről, így nem akart elhamarkodottan cselekedni. Valaki más talán szolgálhat némi magyarázattal! A gondolat gyökeret vert az elméjében, miközben az ajtóhoz ballagott, ahonnan még visszanézett az elöljáróra és társaira. Skjall bűntudattól gyötörve lehajtotta a fejét Einar vádló tekintete láttán.

Szeretett volna még mondani néhány dolgot, de végül úgy vélte, fölösleges lett volna, ezért csak ennyit mondott:

– Minden jót!

Ezt követően elhagyta az épületet, majd dühösen becsapta az ajtót, ahogy kilépett az utcára. Mit sem törődve a lakosok pillantásaival, visszatért a fogadóhoz, és az istállóból kivezette a lovát, majd nyeregbe pattanva az erdő felé indult. Vissza, amerről Marklandba jött. Kiérve a házak közül még egyszer hátrapillantott a falura, aztán bevette magát a fák közé.

Emlékezett rá, hogy Helga merrefelé indult, miután találkoztak, és megmentette őket a banditáktól. Nem is érzékelte, mennyi idő telhetett el, miközben a vadonban bolyongott, ám egyszer csak a lova megtorpant, és nyugtalanul toporogni kezdett.

Einar nem értette, mi ütött az állatba, s nyaggatni kezdte, hogy menjen tovább, de hirtelen a közeli bokrok felől ág reccsenésének hangja ütötte meg a fülét, mire a ló felnyerítve két lábra ágaskodott, és a lovag alig bírt a nyeregben maradni. Ekkor egy gyorsan mozgó alak tört elő az aljnövényzetből, és a hátasra vetette magát. Az állat kiütötte Einart a nyeregből, aki hangosan nyögve zuhant a talajra, miközben hátasa félelemtől hajtva elszáguldott, ám a lény, ami megtámadta nem követte. Egy Karkodon volt, Frostheim egyik ritka, de félelmetes ragadozója. Megjelenésében leginkább egy nagymacskához hasonlított a teste, amit fekete szőr borított, hosszú farka a végén szélesebbé vált, hosszúkás fejében apró, zöld szemek ültek, fölöttük két hosszú, a nyak felé hajló taréj húzódott, állkapcsában tű éles szemfogak csillantak.

A lovag sietve talpra állt, és kivonta kardját, de, hogy pajzsát maga elé emelje, már nem maradt ideje. A Karkodon nekirontott, és a férfi kénytelen volt oldalra vetődni, azonban a ragadozó karmai így is felszántották a bal vállát. Vér fröccsent a szűz hóra, de Einar már arrébb is gördült, ahogy az állat lecsapott rá, s az egyik mancsa elérte a hátát, ahol karmai beleakadtak a köpenyébe, így hatalmas erejével szó szerint maga felé rántotta a férfit. Einar fel sem ocsúdott, de már éles fogak martak a jobb karjába, amitől fájdalmasan felüvöltött, ahogy rángatni kezdte az állat. Tudta, nem sok ideje maradt, amíg letépi a kezét, ezért ujjai elengedték a kardot, és a másik végtagjával elkapta a fegyvert, amivel lesújtott a ragadozó nyakára.

A Karkodon azonnal elengedte a férfit, és elhátrált, vadul morogva kínzó sebétől. Einar remegő testtel próbált talpra állni, csakhogy a nagymacska ismét rárontott, és a földre döntötte a lovagot. Hó és vér röppent a magasba, s mire lehullottak a talajra, már sem a férfi, sem az állat nem mozdult, melynek testéből véres kardpenge meredt elő.

A fák között egy varjú károgása visszhangzott még hosszú percekig.