FROSTHEIM SAGA - ÁTOK (Befejezett)

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Einar rémülten felkiáltott, ahogy éles karmok és fogak martak a húsába, majd hirtelen felébredt lázálmából, és legnagyobb meglepetésére egy kunyhóban találta magát. Puha ágyban feküdt verejtékes testével, a Karkodon által ejtett sérüléseket valaki összevarrta és bekötözte, amíg eszméletlen volt. A lovag zavartan pislogott, nem értette, hogy került a gyertyafénytől megvilágított, apró helyiségbe, ahol remegő árnyak jártak táncot a falakon. Az ágy előtt lévő asztalkán egy vázában felhalmozott földbe két füstölő volt szúrva, illatuk belengte az egész szobát.

Einar óvatosan felült, majd tekintete az ablakra siklott, ahonnan a havas fák fölötti csillagos ég látványa szűrődött be hozzá az üvegen keresztül.

– Sokáig nem voltál magadnál – szólt egy érdes női hang, mire a férfi a nyitott ajtó felé fordulva Helgát pillantotta meg. Mögötte feltárult egy nagyobb helyiség, melyben a kövekből emelt kandallóból lobogó lángok pattogó zaja hallatszódott.

Az idős asszony szája sarkában halvány mosoly látszott, ahogy vendégére nézett. Barna, itt-ott molyrágta ruhát viselt, ősz haja kócos tincsekben omlott a vállaira. Kezében fatányért szorongatott, amiben halványsárga leves gőzölgött, miközben leült az ágy melletti székre.

– Neked hoztam, egyél! Szükség lesz rá, hogy visszanyerd az erőd – magyarázta az asszony, és Einarhoz lépve átnyújtotta neki a tányért. Megérezve a leves illatát a lovag gyomra hangosan korogni kezdett.

– Köszönöm! – biccentett Einar, miután átvette az ételt, és a kanalat megragadva mohón esett neki a forró levesnek. Hamar végzett az étellel, aztán Helga szemébe nézve habozott egy darabig, mielőtt megszólalt. – Hogy találtál rám?

– Véletlenül. Egy télen is kihajtó virágot kerestem, abból főztem a levest tulajdonképpen, mikor meghallottam a Karkodonnal való viaskodásod hangjait. Odasiettem, és láttam, hogy ott heversz a véres hóban, rajtad az állat tetemével. Felismertelek, ahogy közelebb óvakodtam, ezért úgy döntöttem, segítek rajtad. Csúnya karmolásokat szenvedtél a karodon, de egy-két gyógynövényből készült kenőcs és a varratok majd begyógyítják. Szerencsére nem szenvedtél tartós károsodást.

– Ezek szerint neked köszönhetem az életem. Az adósod vagyok.

– Ugyan mit tudnék én kérni tőled? – nevetett Helga kedvesen, ami meglehetősen szokatlannak hatott a férfi számára, aki megismerkedésükkor csak egy mogorva hangulatú, szigorú asszonyt látott benne. – Nálam kevesebben élnek egyszerűbb életet. Aligha van szükségem egy lovag szolgálataira. Persze, nem volt könnyű elcipelni téged a kunyhómig, azonban előkerült a lovad, és vele elhúztalak az otthonomig. Szerencse, hogy a közelben jártam.

– Nem is olyan biztos, hogy véletlen, hiszen éppen hozzád indultam.

– Hozzám? Miért? – ráncolta a homlokát kíváncsian az asszony.

– Mikaela miatt. Bajban van, azt mondta, hogy keresselek meg. Megosztotta velem, hogy el akartatok menekülni, mikor találkoztunk, állítólag te tudnál egy biztonságos rejtekhelyet a számára. Azt is elmondta, hogy két nap múlva, ha megtelik a Hold, felakarják áldozni őt.

– Látom, veled beszédes kedvében volt akkor. Hol van most?

– Marklandban még mindig. Bezárva a szobájába. Megpróbáltam rávenni az apját, hogy engedje ki, de nem sikerült – sóhajtott csalódottan Einar, és engedte a földre hullani a fából készült tányért a kezéből, ami hangosan kopogva ért földet.

A lovag a kezeibe temette az arcát, és megmasszírozta a halántékát, majd pillantását ismét az asszonyra szegezte, aki kifejezéstelen arccal, de kíváncsi tekintettel vizslatta. A férfi kezdte úgy érezni, mintha sötét szemei átlátnának a húsán és csontjain, egyenesen a lelkébe fúródva. Végül Helga elfintorodott, aztán döntésre jutva közelebb hajolt Einarhoz.

– Mindig is jó emberismerőnek tartottam magam. Látom, hogy tiszta a szíved, aggodalmad Mikaela iránt őszinte és nemes. Ugyanakkor kétely foszlányait hallom a hangodban, mintha nem lennél benne biztos, hogy a lány igazat szólt a körülményeiről. Mond hát, valójában, miért jöttél el hozzám?

A férfi egy lélegzetvételnyi ideig a gondolataiba merült, mielőtt válaszolt volna.

– Meg kell tudnom, mi az igazság! Úgy érzem, hogy te segíthetsz kielégíteni ezen vágyamat.

– Az igazság mindig a kíváncsi ember nézőpontján múlik – vont vállat a javasasszony, és hátradőlt a székben. – Aki kutatja annak készen kell állnia elfogadni a választ is.

– Készen állok rá. Hallgatlak.

– Ám legyen! – szólt Helga, és mesélni kezdett, mialatt Einar figyelmesen itta a szavait...