Egy empata tiszta gondolatai

56.rész

Domb oldalon üldögélt,szürkülettől,virradatig.Figyelt,hallgatta a szunyadó város zajait.Nem bántotta már semmi,vissza gondolt arra az időre mikor ő is emberként élte az életét.Lelkipásztor volt valamikor régen,de útja véget ért mikor imádott szentségére rátalált.Jaj de régen volt!sóhajtotta.Boldog volt.Boldogsága földöntúli erőt adott neki.Nézte a fényeket,nézte a gyárak füstölgő kéményeit.Ha tudta volna ,ha érezte volna, azt amit ma tud és érez,mosolygott.Angyalként tért vissza mindennap.Tudta sokat kell még tanulnia az embernek.De ő ott űl,és vigyázza a békét.Majd fel nézett az égre,le a városra,tudta eljő az idő mikor minden megváltozik.Ezért elszomorodott.Ekkor egy angyal telepedett mellé,kezét vállára tette,nem menthetsz meg mindenkit! mondta.Vannak köztük jó emberek! Hiszem hogy változni tudnának!válaszolta nagy sóhajtás közben.Volt idejük elég!szólt a másik angyal.Igen!volt! de mond miért nem veszik észre hogy mindent romba döntenek?kérdezte.Nem tudom!az embert mikor urunk megteremtette,nem ezt akarta!válaszolt az angyal.Még hosszan hallgatták a város zaját,hallották az esti szél meséjét.És valahol távol egy gyermeki hang imádkozott halkan.Egymásra néztek,mosolyogtak,tudták hogy egy ember hite,lavinát indithat el.Angyali szívük boldog volt.Széttárva hófehér szárnyaikat,a remény dalával a szívükben felszálltak a mennybe.Segitsünk nekik,töltsük meg szìvünket hittel,szeretettel,köszönjük meg a mindennapokat,hátha egyszer közelebb jönnek hozzánk ezek az angyali utazók!