Hárman Párban

7. Fejezet

  Boldog karácsonyt kívánok ezzel az új fejezettel! :*

Reggel nagyon nyúzottan ébredek. A fülem fáj, a hajam az égnek áll, ráadásul ki se pihentem magam! Rettenetes! Még jó, hogy suliba nem kell menni, mert vasárnap van... asszem'... Már ebben sem vagyok biztos. Ma kell valamit csinálnom egyáltalán? Nem rémlik semmi, bár... Meg kéne kérdeznem Takit, hogy most végül is szakítottak-e, vagy sem. Én szurkolok nekik, hogy kibéküljenek, de az is igaz, hogy nem tudom, min vesztek össze, vagy inkább min sértődött meg Taki. Hm... Lehet, hogy meg kéne kérdeznem, akkor könnyebben tudnék tanácsot adni. Nem mintha olyan sűrűn hallgatna rám bárki, de mindegy...

Lassan felkelek az ágyból, mivel nem akarok egész nap fetrengeni. Pontosabban szeretnék, de akkor este nem fogok tudni aludni, és az meg nagyon bosszantó. Bár akkor nem lenne rémálmom sem, viszont holnapra úgy néznék ki, mint a mosott szar. Azt pedig végképp nem szeretném!


A szekrényemhez vonszolom csodálatos hátsómat, majd kiválasztom mára a ruháimat. Egy fekete nadrágot, és egy kék pólót veszek fel. A tükörhöz lépek, és megigazítom hajamat. Kicsit furcsa, hogy nem csak arany színű, ráadásul így sötétebbnek is tűnik, de ettől még nagyon tetszik. A füleimmel is ki vagyok békülve, bár fájhatnának kevésbé jobban.


Még vetek magamra egy utolsó pillantását, majd az ajtóm felé veszem az irányt. Kilépek a folyosóra, ahol csak pár diák lézeng. Nem is csodálom, hiszen azok, akiknek van eszük, csak este jönnek vissza. Király, most lehülyéztem magam! Na, mindegy. Inkább megkeresem Takit. Vajon merre kószálhat ilyenkor? Először megnézem a szobájában! - indulok el a folyosón, majd megállok az egyik ajtó előtt. Bekopogok, de nem kapok semmi választ, ezért benyitok. Pontosítok, nyitnék, de az ajtó zárva van. Őrült módjára kezdem rángatni, de az ajtó csak nem akar kinyílni, ráadásul még idiótának is néznek. Szóval nem itt van... Akkor talán a barátjánál lehet? És most hogy a fenébe találjam ki, hogy melyik annak a gyereknek a szobája?! Még a nevét sem tudom! Úgy mellesleg az osztályát sem... Hogy lehet, hogy nem tudom, hogy a legjobb haverom melyik osztályba jár? Ez tiszta gáz...


Akkor merre keressem? Megkérdezhetném az egyik tanárt, ők biztos tudnak mindent! Mondjuk a matek tanárt! Persze, akkor nem hiszem, hogy csak annyit tenne, mint legutóbb. Tényleg, másnak is feltűnt, hogy minden beszélgetésünknél egyre messzebb megy? Lassan az egész osztály előtt fog lesmárolni! Na jó, azt nem hiszem, hogy bevállalná, bár ki tudja... Sikerült jól elkalandoznom, de most már el kéne kezdenem keresni Takit. De hol lehet? Ahj, lövésem sincs! Vagyis van! Megnézem az összes mosdót! Ha ott sem fogom megtalálni, akkor nem tudom, hogy mit csináljak!


Elindulok a legközelebbi mosdó felé, majd benyitok, de nincs ott senki. Francba! De nem adom fel, irány a következő! Lemegyek először a földszinti mosdóba, és az ajtót feltépve rontok be, ezzel sikeresen a frászt hozva az egyik szerencsétlenre, aki a dolgát végezte volna. Hoppá! Kihátrálok zavartan vigyorogva, majd tovább folytatom a keresést. Felmegyek a másodikra, mert ugye először az elsőn kerestem, és óvatosan kinyitom az ajtót, de ott nem Takit találom, hanem valakit, aki még nála is jobb!
- Ren! - kiáltom boldogan. Nem azért örülök neki ennyire, mert esetleg hiányzott, bár azért az is igaz, hanem egyszer már látta a srácot, így talán tudhatja, hogy melyik szobában van.
- 'Reggelt, Ai-chan! - köszön, majd kíváncsian kezd fürkészni.
- Izé... Emlékszel arra a srácra, akire rányitottunk a mosdóban? - kérdezem, mire nagy gondolkodóba esik. Ez az, gondolkozz csak, mert ha te sem tudod, akkor fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni!
- Az idősebb srácra gondolsz? - kérdezi, mire bólintok.
- Vele lesz Taki is, és mindenképpen kérdeznem kell tőle valamit - mondom, bár a "mindenképpen" annyira azért nem igaz, megkérdezhetném tőle akár holnap is, de engem most érdekel!
- Hm... Lehet, hogy tudom... - néz rám furcsa vigyorral. Akkor most kezdhetek félni?
- És lehet, hogy elmondod? - kérdezem, mire vigyora még szélesebb lesz. Közelebb jön, én pedig hátrálok, egészen a falig. Tovább sajnos nem megy, pedig próbálkozom!
- De kérek valamit cserébe... - hajol egyre közelebb hozzám, mire lassan a paradicsoméval lesz egyenlő az arcom színe.
- M-mit? - kérdezem félve, mire tovább vigyorog.
- Hm... Egy csókot... - hajol még közelebb, így orrunk szinte összeér. Nyelek egy nagyot. Nem mintha olyan rossz lenne az ötlet, de akkor is! Ez olyan... zavarba ejtő! Még nekem is, pedig... Na jó, nekem pláne, mert mostanában mindenen zavarba jövök, de... - amíg ezen agyalok, addig Ren közelebb hajol, majd ajkait enyéimhez érinti. Először lágyan csókol, majd egyre szenvedélyesebben. Nyelvét átcsúsztatja az én számba, és vad táncra hívja nyelvemet. Szinte beleszédülök abba, ahogy csókol. Nem túl finomkodó, de durvának még csak véletlenül sem nevezném. Közben kezeivel még közelebb húz magához, ezzel mélyítve a csókot. Nyelve szinte már a manduláimnál jár. Én is próbálom viszonozni, bár messze nem vagyok olyan jó, mint Ren. Mikor oxigénhiány miatt elválunk, csillogó szemekkel nézek fel rá. Vajon azért csókolt meg, mert tetszem neki, vagy azért, mert... Tetszem neki, és kész!


Hirtelen megszólalni sem tudok, annyira zavarba jövök, mikor tudatosul bennem, hogy megcsókolt. Tudom, lassan esnek le a dolgok, de ez van.
- Amúgy... - hajol a fülemhez Ren. - ... fogalmam sincs, hogy ki volt az a srác - ezzel ott is hagy. Mi van?! Akkor meg minek kért tőlem bármit is? Nem mintha nem élveztem volna, na de akkor is! Ren átbaszott engem! Hogy meri? Ch, ezért még bosszút állok! Lassan listát kell írnom azokról, akiken bosszút fogok állni. Kicsit sokan vannak... Lássuk csak: anya, apa, Dai, Ren, a matek tanár, a konyhás néni, az előző szobatársam, amiért itt hagyott, aztán még azért vannak páran. Ha vissza megyek a szobámba, leírom az összeset, és egyesével állok bosszút rajtuk!
Miután sikerül összeszednem magam, tovább kezdem keresni Takit. Hol lehet már? Már az összes mosdót megnéztem, de egyikben sem találtam. Most mihez kezdjek? Lehet, hogy elment a városba? Nem túl valószínű, bár ki tudja. Mostanában nem lehet tudni, hogy mi jár a fejében. Lóg az órákról, pedig eddig tök stréber volt. Ez is annak a srácnak a hibája, akinek meg kell tudnom a nevét, hogy fel tudjam írni a listámra!


És most merre menjek? Nyissak be az összes szobába, és kérdezzem meg, hogy itt van-e Taki? Ezt majd inkább akkor, ha végképp nem lesz több ötletem. Mondjuk most sincs túl sok, csak annyi, hogy sétálok a folyosókon, hátha beléjük botlok. Na, akkor indulás! - indulok el az egyik irányba, de hamar rá kell jönnöm, hogy ez így rohadt unalmas. Ahj! Mi lenne, ha inkább holnap beszélnék Takival? Akkor talán még keresnem sem kéne! Oké, akkor elhalasztom holnapig a beszélgetést. Bár most perpillanat azt sem tudom, mit akartam neki mondani... Ja, megvan! Hogy kibékültek-e! Mondjuk, ha együtt találom őket, akkor nyilván jól megvannak, szóval felesleges lenne megkérdezni.



Elindulok vissza a szobámba, de ekkor beleütközök valakibe. Felnézek az illetőre, és még az ütő is megáll bennem. Dai...
- Oh, Ai-chan! - vigyorog rám, és egy intéssel elküldi a csicskásait. - Mi lenne, ha befejeznénk azt, amit elkezdtünk? - Elkezdtünk? Te kezdted el, kis szívem! Hátrálni kezdek, de mielőtt még elfuthatnék, elkapja a karom, és visszaránt. Magához szorít, majd ajkaimra mar. Nyelve utat tör számba, amitől hirtelen nagy késztetést érzek arra, hogy lehányjam. Erőszakosan csókol, de bármennyire is igyekszem, nem tudom ellökni magamtól. Míg nyelve a számban kutakodik, addig egyik kezét tarkómra vezeti, és még jobban magához szorít, ujjaival pedig hajamba markol, mire fájdalmasan felnyögök. Tennem kell valamit! Nem hagyhatom magam! Kezeimet mellkasára teszem, megpróbálom eltolni, de ez továbbra sem sikerül. Kezdek egyre jobban kétségbeesni. Nyelve még mindig a számban van, jobb kezével pedig már nem a hajamat markolássza, hanem a fenekemet. Hirtelen ötlettől vezérelve beleharapok nyelvébe, mire felszisszenve hajol el tőlem, majd letörli a vért szája széléről.
- Te... - De nem várom meg, amíg végigmondja, inkább teljes erőmből futni kezdek a folyosón. Hallom, hogy utánam jön, de legalább abban biztos vagyok, hogy utolérni nem fog, hiszen gyorsabb vagyok nála.



Vagy tíz percig rohangászok, mikor újfent nekiütközök valakinek, és elesek. Nagy megkönnyebbülésemre Ataru az, aki elég értetlenkedve néz rám, amit nem is csodálok. Így utólag visszagondolva elég hülyén nézhettem ki, ahogy a folyosókon rohangászok, Daijal a sarkamban, aki szebbnél szebb káromkodásokkal illet.
- Jól vagy? - segít fel a földről Ataru, majd jobban szemügyre vesz, és szerintem egyedül is megállapította, hogy nem vagyok jól. - Mi történt? - kérdezi aggodalommal a hangjában.
- Én... én csak Takit akartam megkeresni, aztán jött Ren, utána meg Dai, és... - nem tudom folytatni, ugyanis Ataru egy lágy csókkal hallgattat el. Óvatosan kóstolgatja ajkaimat, majd nyelvét átcsúsztatja a számba. Próbálom viszonozni, amin elmosolyodik.



Mikor levegőhiány miatt elválunk, ő még nyom egy puszit a számra, majd ott hagy. He? Ezt miért kaptam? Ráadásul miért van mindenki így oda a számért? Már végképp nem értem, hogy mi van ma mindenkivel! És miért pont engem? Oké, Rennel és Ataruval semmi bajom, Daijal viszont annál több! Ő egy perverz állat! Most így visszagondolva Ren is az egy kicsit, de az ő csókjától nem lettem rosszul!



Semmit sem értve ballagok vissza a szobámba, majd magamra zárom az ajtót. Nincs szükségem több látogatóra. Lefekszem az ágyra, és a plafont kezdem bámulni. Egyáltalán nem értem, hogy miért csókolt meg Ren és Ataru. De tényleg! Nem mintha nem esett volna jól, de akkor sem tudom az okát. Ah... Viszont mindketten nagyon jól csókolnak! Ren csókja birtoklóan gyengéd, Atarué pedig gyengéden birtokló. Hihetetlenül különböznek, mégis mindkettőjükén éreztem, hogy csak maguknak akarnak. Na jó, az túlzás, hogy akarnak, de... értitek, na! Milyen jó lenne újra érezni!



Sokat forgolódok, de sehogy sem találom a helyem, ezért úgy döntök, hogy kimegyek sétálni. Elindulok a folyosón, de mikor elhaladok az egyik ajtó felé, ismerős hangokat hallok. Ataru és Ren... Úgy hallom, veszekednek valamin. Tudom, nem szép dolog hallgatózni, de hajt a kíváncsiság! Közelebb hajolok az ajtóhoz, fülemet rá is teszem a fára.
- Nem fogom hagyni, hogy ő is a tiéd legyen! - hallom meg Ataru dühös hangját.
- Mi az, hogy ő is? Amúgy meg kurvára leszarom, hogy mit akarsz! Ai-chan az enyém lesz! - Ők most rajtam veszekednek?
- Nem lesz, és nem számít semmit, hogy megcsókoltad! - Mi van?
- Gondolom te is megtetted, ha tudod, hogy én is megcsókoltam - Ataru csak azért csókolt meg, mert Ren is megtette? Ren pedig azért, hogy megelőzze Atarut? - kezdenek el folyni a könnyeim. Szomorúan ballagok vissza a szobámba. Szóval csak azért kedvesek velem, mert versenyeznek, hogy melyikőjüké "legyek"...



Lefekszem az ágyamra, majd lehunyom a szemem. Nem lehet, hogy csak emiatt voltak velem kedvesek! Hiszen elvittek a városba, és átalakítottak, hogy ne legyek olyan "ártatlan" kinézetű... Meg meg akarnak védeni, szóval biztosan csak félre értettem valamit. De mi van, ha mégsem? Ah, majd holnap megkérdezem őket, nem emésztem magam emiatt! - húzom magamra a takarót, majd próbálok meg elaludni, kevés sikerrel. Végig a holnapon jár az eszem...