Hárman Párban

14.fejezet

Nagyon jó volt felkelni, hiszen már alig vártam a mai napot. Hiszen elvileg ma Ataru és Ren érdemlegesen is beszélni tudnak, hála csodálatos szónoklatomnak. Igen, most nagyon büszke vagyok magamra! Csak miattam fognak kibékülni, és akkor is, ha nem! Pontosabban az nem történhet meg! Ki fognak békülni, és meg fogják szeretni egymást, és hárman boldogan fogjuk

leélni az életünket! Bizony, ezek a nagyon komoly terveim! És abból fogunk megélni, hogy sorozatban ötször megnyerjük a lottót, aztán pedig...

- Ai-chan, mióta vagy ébren? - hallom meg hirtelen Ataru álmos hangját.

Ébren? De én nem is vagyok... Azt hittem, csak álmodom... Ez nem jött be,

hehe!

- Öhm... Nem régóta... - mondom, bár igazából fogalmam sincs.

- Nagyon elbambultál - vesz jobban szemügyre Ren is.

- Hát igen... - merülök vissza Álom-világba. Úgy érzem, ma is sok dolgot fogok tenni, ami hasznos az emberiségnek... Például a szobámban maradok, és ülök a fenekemen.

- Ai, ma pakolnod is kéne! - figyelmeztet Ren.

- Oh, ne már! - ülök fel. Én nem akarok! Bár nyilván kell, de akkor sincs hozzá kedvem!

- Segítsünk? - kérdezi Ataru kedvesen mosolyogva. Jaj, de imádom, hogy ő mindig tud mosolyogni! Olyan aranyos! Bár ő azért nem olyan kisfiúsan aranyos, mint amit rám szoktak mondani, hanem inkább olyan férfiasan. Ataru egyszerűen csodálatos: okos, jóképű, kedves és nagyon cuki. Ren pedig szintén: erős, férfias, néha kicsit bunkó, kedves és jófej.

- Nem, nem kell - mondom mosolyogva. - Nektek amúgy is sok dolgotok lesz - vigyorgok rájuk.

- Igazad van - válaszolja Ataru.

- Akkor mi megyünk is - mondja Ren, és kihúzza a megszeppent srácot a szobából. Oh, akkor Ren már nagyon beszélgetni akar! - vigyorgok önelégülten.

Miután nagy nehezen felkelek, felveszek egy farmert és egy vastag pulcsit, ugyanis mindjárt megfagyok, majd elkezdem a pakolást. Először azokat rakom be, amiket mindig elfelejtek, például törölközőt, majd olyan cuccot, amiben tudok futni, végül pedig a rendes ruháimat. Komolyan mondom, ez a világ legunalmasabb dolga! Miért kell nekünk egyáltalán kimenni az erdőbe? Miért? - hisztizem magamban, mikor valaki kopogni kezd az ajtón, majd be is lép.

Igen, ez a régi rendszer! Kopogunk, aztán választ sem várva benyitunk...

- Szia, Ai-chan! - köszön Taki, és a barátja.

- Sziasztok! - köszönök én is. Takinak megbocsátok, a barátja meg hozzá tartozik, el kell viselni.

- Nem zavarunk? - ülnek le az ágyamra, szóval bármit is mondok, nem fognak elmenni. Ekkor feltűnik, hogy Taki pasijának a kezében van egy doboz. Igen, csak most.

- Az mi? - bökök a dobozra, mire elvigyorodnak.

- Emlékszel még, mikor összevesztünk Yuuval? - kérdezi, mire bólintok.

- Arra, mikor leordítottad a fejem a suliban? - kérdezek vissza.

- Ö... Igen - vakarja meg a tarkóját Taki vigyorogva. - A lényeg az, hogy nagyon bánt a dolog, ezért hoztam neked ezt kiengesztelésül - adja át a dobozt.

- De ez azért már nem most volt - mondom, de azért elfogadom az ajándékot, hiszen ki ne tenné?

- Tudom, de várni kellett arra, hogy... öhm... Nyisd már ki! - szól rám. Gyanúsan nézegetve a dobozt ülök le az ágyra, majd óvatosan és nagyon lassan elkezdem kinyitni. Nem tudom, mit rejthet, és lehet, hogy Taki csak meg akar szívatni, ahogy régen is szoktuk. Bár most nem vagyok benne olyan biztos...