I Need You //~BTS Kim Taehyung~//

2. rész

Tévedtem az estével kapcsolatban, mikor azt hittem, hogy nyugodt lesz. Kezdjük ott, hogy miután vége lett a biosznak, Yoongival még volt két óránk. Szünetekben próbáltam minél messzebbre el kerülni Taehyung-ot. Nem akartam bunkó lenni, de nem is akartam hazudni neki. Az utolsó óra végén viszont ott állt a termünk előtt. Rám nézett, de nem szólt semmit, hanem a mögöttem álló fiúra pillantott.

-Yoongi tudnánk beszélni? - kérdezte.

-Persze! -válaszolta a barátom.

Taehyung bólintott és Sugaval a nyomában el indultak a folyosón. Értetlenül néztem utánuk, megráztam a fejemet és a tesi terem felé vettem az irányt. Mivel nem akarok hamar haza érni, ezért van, hogy itt maradok tanitás után egy kicsit. Van, hogy tanulok, de néha még kosarazom is, persze nem tudok, de azért el vagyok. Most is emellett döntöttem.
Fel vettem egy labdát a földről és a palánk felé dobtam. Mint sejteni lehetett nem ment be. Se a második, harmadik, hatodik, huszadik próbálkozásra. El hajítottam a labdát a hátam mögé és hatalmasat sóhajtottam.

-Hülye labda!-suttogtam.

-Ne legyél mérges a labdára -szólalt meg egy ismerős hang a hátam mögül.

-Bo- bocsánat. Már megyek is -dadogtam.

-Engem nem zavarsz. Amúgy is te voltál itt hamarabb -pattogtatta a labdát.

Nem szóltam semmit csak néztem, ahogy felém jön, majd egy jól irányított mozdulattal, csont nélkül be dobja a labdát. Fél pályáról. Tátott szájjal bámultam. Ő pedig el nevette magát.

-Én sose lennék képes erre -suttogtam.

-Nem tudhatot!- mosolygott.

-De igen. Béna vagyok. Yoongi is próbált már segíteni, de reménytelen vagyok -sóhajtottam.

-Dehogy vagy az! Tessék, dobj egyet -adta a kezembe a labdát.

Kétkedve elvettem, majd el dobtam. Taehyung mosolyogva szedte össze és újra a kezembe nyomta.

-Nem rossz! De minden a csuklón múlik. -magyarázta.

Mögém állt és meg fogta a kezemet. Teljesen zavarba jöttem, ahogy az ujjai az enyémet tartották.

- Mikor el dobod a labdát, a csuklód menjen utána -szólalt meg a fülem mellett.

Bólintottam, majd együtt dobtuk el a labdát. Csont nélkül be ment, elsőre.

-Látod? Mondtam, hogy nem vagy reménytelen! - mosolygott elégedetten.

-Wow! Igazad volt! -mondtam vigyorogva.

-Mármint igaza volt. Elnézést! -hajtottam le a fejem.

-Nyugodtan tegezhetsz, ha magunk között vagyunk! Nem vagyok azért annyira öreg! - nevetett és a labdát -amit idő közben fel vett-, a szertárba vitte.

-Hány éves vagy?- kérdeztem félve.

-Nem muszáj meg mondanod, csak érdekel -léptem a szertár ajtajához.

-22 vagyok. Na és te? -fordult hirtelen vissza.

Nem figyeltem és bele mentem, majdnem hátra borultam, de időben elkapott. Kezét derekam köré fonta és erősen szorított.

-Jól vagy? -nézett szemeimbe.

Így közelről még gyönyörűbbek a szemei. Szinte már feketék voltak, barna íriszei. Tekintetem lejjebb vándorolt, egynesen a szájára. Amint észre vette, hogy azt nézem el mosolyodott. Bambán megráztam a fejemet és újra szemeibe néztem. Aprót bólintottam és ki másztam a kezei közül.