Ninjago: Toronyóra [szünetel]

4. Fejezet: A fehér terem

Cole lassacskán nyitotta ki szemét. Először nem látott, majd szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz. Megemelte fejét, és körbenézve egy fehér szobában találta magát. A helyiségben nem volt más, csak az ágy, amin feküdt, és egy kisasztal. A fiú megpróbált felülni, de fejébe fájdalom hasított. Mellette valami egyre gyorsabban pittyogott.
Bip... bip.
Majd rájött mi az. Megérezte az ujjára csatolt valamit.
A szívmonitor volt az. Az pittyegett. Ijedtében Cole ki akart szállni az ágyból, de valami, ami az arcán volt visszatartotta. A fiú szemét a szájától kiinduló csövön fezette végig, majd meglátta a szerkezetet.
Egyenletesen pumpálta a levegőt.
Egy lélegeztetőgép volt.
Cole szíve összeszorult és nem bírt mozdulni. Félelemmel és értetlenséggel tele a fejében kezdett kiáltozni.
- Hol vagyok? Mi ez a hely? Valaki, jöjjön!
Egy nővér jött a szobába, majd látva a felébredt beteget, szaladt az orvosért. Pár perc múlva megjelent a doki a teremben.
- Jó napot, Cole Brookstone! A nevem Dr. Philiph. Önt eszméletlenül hozták be a korházba, leállt légzéssel. A vizsgálatok elvégzése után megműtöttük a tüdejét. Kiderült, hogy egy zöld, nyálkás elváltozás volt a jobb tüdőben. Ugyanolyan volt, mint a heg a homlokán. Van esetleg valami közük egymáshoz? - mondta nyugodt, kimért hangján. Cole szótlanul ült, érezve tüdeje gyengeségét, ahova a gép pumpálta az oxigént.
- Igen. Van. Régebben szellem voltam. Majd legyőzve Yang senseit visszaváltoztam. - mondta Cole halkan.
- Talán mégsem sikerült teljesen. A tüdejében lévő elváltozás valószínűleg akkor keletkezett, amikor visszaváltozott. Csak most kezdett felszakadni, ráadásul a dohányzás súlyosbított rajta. - 
Cole elgondolkozott. Talán mégsem kellett volna tönkretennie és sajnáltatni magát, csak azért, mert úgy hitte, a csapat nélkül ő egy senki.
A doktor még nagyon sokat beszélt arról, hogy milyen gyógyszereket kell szednie és meddig kell oxigénpalackot hordania magával, amiből tud lélegezni. De Cole nem igazán figyelt. Csak azt gondolta, hogy soha nem lehet a csapat tagja.
~¤~
Nya szomorúan sétált a folyosón, Jay kezét fogva. Szemével követte a szobaszámokat.
- Nagyon sajnálom szegény Colet. De rendbe lesz, ugye? - kérdezte a lány reménykedve. Jay csak bólogatott.
- Biztos így lesz. Ne aggódj! - ölelte át a vállát.
Így sétáltak barátjuk szobájához. Mikor benyitottak, szomorú látvány fogadta őket: Cole lélegeztetőgépre volt kötve, ami egyenletesen pumpált, a szívmonitor pedig pittyegett.
- Szia, Cole! - köszönt Nya kedvesen. A fiú kinyitotta szemét, és felült. A szívmonitor kicsit felgyorsult.
- Nem kell felülnöd! Maradj csak! -mondta Jay barátságosan. De Cole nem tágított.
- Nem akarom, hogy így lássatok! Kérlek! Engedjetek felülni legalább! 

Jay és Nya végül hagyta, hogy felüljön. Cole nem nézett egyikükre sem, csak a földet bámulta. Tudta, hogy aggódnak érte, de nem akarta, hogy úgy viselkedjenek vele, mint aki haldoklik.

- Apám, ő tud arról, hogy a kórházban vagyok? - kérdezte a fekete hajú. Jay bólogatott.

- Felhívtuk telefonon. Azt mondta, hogy meglátogat. Majd. - mondta.

Cole először nézett a másik szemébe. Jay láthatta a fiú karikás szemeit, amikből most a bánat csillogott.

- Ne jöjjön el! Mondjátok meg neki! - mondta Cole. A másik kettő csodálkozva figyelték barátjuk arcát. Cole végül Nya felé fordult és mélyen szemébe nézett. - Az egyedüli, amit szeretnék most, ha átölelnél! - mondta a lány felé fordulva. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Cole kezét a maszkra tette és levette a fejéről. Amint megtette ezt, a szívmonitor hangja gyorsabb lett.

Bip,bip,bip...

- Cole? Mit művelsz? - kérdezte a lány ijedten. Jay már szaladt is egy orvosért, de Cole visszatartotta.

- Ne... menj... el! Majd... visszarakom! - mondta szaggatottan, levegő után kapkodva.

Végül a fekete hajú fiú megszabadulva a lélegeztetőgép maszkjától, szorosan átölelte Nyat. A lány nem tudott mit reagálni, csak visszaölelte. Cole halkan, alig hallhatóan a fülébe súgott:

- Tudod, milyen nehéz volt elengedni? De ezt érted tettem! És a barátomért. - majd miután elváltak egymástól, Cole óvatosan a lány hasára helyezte kezét. - És a kicsiért.

Jay és Nya tágra nyitott szemekkel hallgattak. A lány azért csodálkozott, mert Cole tudott róla, Jay meg azért, mert ő nem. Cole végül visszahelyezte a maszkot a fejére, légzése egyenletessé vált és mosolyogva nézett barátaira.

- Ho...honnan...tudtad? - kérdezte Nya lesokkolódva.

- Egyszerű. Te nem szoktál csak úgy rosszul lenni. És Jay, túl hangos a telefonod, hallottam az egész beszélgetést. Amúgy pedig azt hittem, hülyének néztek majd, hogy miket hordok össze. - válaszolta a fiú elégedetten. Jay viszont még mindig kerek szemekkel bámulta feleségét.

- Ezt, otthon, megbeszéljük! - tagolta a szavakat. Nya nyeldekelve bólogatott. Majd megrázva a fejét újra a beteg felé fordult.

- És miért nem akarod, hogy apád meglátogasson. Aggódik érted! - terelte a szót a lány. Cole arca újra elkomorodott.

- Azért nem, mert nem szeretném, hogy így lásson. Még mindig tudom, hogy nem büszke rám eléggé. Hiába szeret, hiába minden, nem akarom most hallani a szavait. Majd ha kiengednek, én látogatom meg őt!

Cole szomorúan emlékezett vissza, hogy amikor kicsi volt, apja nem törődve álmaival táncolásra és énekre tanította. A fiú soha nem mert egy szót sem szólni, de mindig csúfolták őt más gyerekek, mert táncolt. Amikor egyetemista lett, dühösen indult a Zenei Akadémiára. Összesen két napot volt ott: az évnyitón, meg az első tanítási napon. Aztán elege lett, megszökött a kollégiumból apja tudta nélkül. A hegyekbe menekült, elkezdett sziklát mászni, edzeni és sportolni. Ezt élvezte a legjobban, mert azt tehetett, amit csak akart. De szívét ugyanúgy mardosta a bűntudat, hogy egyszer kiderül, és apja többé nem fogja őt szeretni.

Most már más volt. Apja szerette, miközben tudta, fia egy nindzsa. Cole visszafeküdt az ágyára, rá a takaróra, majd barátságosan kezet fogott látogatóival.

- Köszönöm, hogy meglátogattatok! De kérlek, ennyi elég volt! - mondta vidáman.

Hazafelé menet Jay és Nya hallgattak. Mind a ketten idegesek voltak. Kicsit sok volt ez nekik.