Naked Alien

#29

Másnap ébredtem arra, hogy pisilnem kell. Nyomorultul éreztem magam, csak nem tudtam, miért. Aztán kivánszorogtam a fürdőszobába, és a zuhanyfüggöny eszembe juttatta, hol vagyok. Megkapaszkodtam a mosdókagylóban, hogy ne essek össze. Elintéztem a dolgom, aztán visszamentem a szobámba. Bámultam a szövegeket a falon, de bárhogy erőlködtem, nem tudtam őket elolvasni. A telefonom időnként rezegni kezdett valahol a padlón, de nem mozdultam meg érte. Mozdulatlanul feküdtem (inkább kucorogtam) az ágy sarkában, és tűrtem a fájdalmat. Ez most tompa fájdalom volt, és nem csak a mellkasomban, hanem mindenhol lüktetett. De legalább nem sírtam.

Nem tudtam.

Fogalmam sincs, mennyi lehetett az idő, amikor valaki benyitott a szobámba. Alvást színleltem, ami nem volt nehéz, csak be kellett csuknom a szemem. Reméltem, így nem kezd el velem kiabálni. Vagy esetleg ütögetni.

Ha ki tudtam volna fejezni különböző érzelmeket, meglepődtem volna, amikor Rika rám vetette magát. Lassan kinyitottam a szemem. Rikán matrózblúz volt, és szoknya.

- Jézusom, mit keresel itt? Nem magadtól jöttél vissza! Biztos nem! Tudod, hogy megijedtem? Nem vetted föl a telefont, Bálintot kérdeztem, azt mondta, kérdezzem Márkot, ő meg azt mondta, nem tudja, hol vagy! Nem tudja, érted? Ő! Pont ő! Összevesztetek! De miért ide jöttél, miért nem hozzám? Vagy a garázsba? Ott néztelek először, utána itt, és nyitva volt az ajtó, te meg itt fekszel és nem mozdulsz és ugyanaz a cucc van rajtad... jézus... ami szombaton, a bulin, basszus, Lilli, mondj már valamit! Mindjárt elbőgöm magam!

Nagy nehezen ránéztem. Rika totál kétségbeesetten állt az ágyam szélénél. Két könyvecskét szorongatott, és remegett a szája. Bárhogy erőlködtem, nem bírtam megszólalni.

- Mi történt? – kérdezte végül, és leült az ágy szélére.

Felelni próbáltam, de nem ment. Ahogy erőlködtem, először öklendezni kezdtem, de mivel töküres volt a gyomrom, csak azt értem el, hogy megfájdult a fejem, és elbőgtem magam. Rika hozott nekem egy pohár vizet, és miután megfenyegetett, ittam is belőle. Aztán előásott nekem néhány tiszta cuccot, és átöltöztetett. A szennyest összehajtogatta, és a székem háttámlájára tette. A nadrágom zsebéből kivett egy összehajtogatott papírt. El volt ugyan tompulva az agyam, de arra én is emlékeztem, hogy azt nem én tettem ide.

- Valami dalszöveg – mondta Rika, és felém nyújtotta. Nem mozdultam, hát letette az íróasztalra. – Enned kell. És innod.

Sikerült megráznom a fejem. Rika olyan aggódva nézett rám, hogy inkább becsuktam a szemem.

- Sose mondtad, hogy ennyire szereted. Csak az tud téged ilyen állapotba juttatni, akit nagyon-nagyon szeretsz. De ha ilyet tesz, nem érdemelt meg téged.

Felbugyogott belőlem a zokogás. Rika odafeküdt mellém, és a vállam simogatta.

- Kitalálunk valamit, rendben? Rendben?

Nagy nehezen bólintottam egyet.

- De csak akkor tudok segíteni, ha elmondod, mi történt, érted? Lilli, hallasz?

Bólintottam.

- És elmondod, mi történt?

Összegyűjtöttem a maradék erőmet még egy bólintáshoz, és igent intettem a fejemmel. Rika türelmesen várt, amíg meg bírtam szólalni. Simán lehet, hogy ez fél óráig tartott.

- Hazahozott... Márk – nyögtem. – Apa nagyon... lecseszett. Márk elment... elment... Márk...

Rika csendben megvárta, amíg kicsit alábbhagy a sírás, és csak aztán szólalt meg.

- Hajós hiányolt téged. Ma volt az évzáró, tudod... elhoztam a bizonyítványodat. Lemásolom neked, mert holnapra vissza kell vinni. Majd én elviszem. Márk pedig... majd beszélek vele. Figyelj... tudod, hogy jól kiismerem az embereket. Tényleg szeret téged. Nem bántott volna, ha nem lett volna nyomós oka rá. Elhiszed nekem?

Zokogva ráztam a fejem. Rika még beszélt valamiket, de nem igazán értettem meg, amit mondott. Leírta a jegyeimet egy papírra, és odatette az asztalra a nadrágomban talált papír mellé. Rika azt mondta, dalszöveg. Nem tudtam, mi lehet, de nem foglalkoztatott annyira, hogy fölkeljek megnézni. Mozdulatlanul feküdtem, és csak minimálisan lélegeztem.