Újra király támadás volt Genoviában.Nem tudom, hanyadikat élhettem át az életem során.De rettegtünk ezektől a pillanatoktól.Mindenki tudta, hogy akárkit elveszíthet ezekben a pillanatokban, de nem igazán tehettünk róla.
Általában dühös voltam az ilyenfajta megoldásokért, mármint;Miért öljünk tudatosan, ha egyszerűen nem is muszáj?
Sokan utálták a királyt ez miatt.Természetesen én is.
És az a legszomorúbb, hogy ezeket a támadásokat mind ő irányítsa...Ő jön, és pusztítja el a saját városát!
Genovia igen szép város volt, valamikor húsz évvel ezelőtt.De most már...Inkább nem részletezném.
Tudjuk, hogy sokan vagyunk, sőt, túlságosan is, de erről sem tehetünk...
Szóval, a lényeg, hogy újabb támadás érkezett, e hónapban másodszorra, mire azonnal elkiálltottam magam:
"Mindenki, befelé a pincébe!"Aki csak meghallotta, tudta miről beszélek és azonnal rohantak is az említett helyre.Természetesen nem mindenki fért be, de ez ilyenkor nem számit.Az életejükért, ha csak volt - e életük - mert mostanság nálunk olyan nincs.
Mindenki szaladgált, kiabált, rohantak, menekültek;Csak hogy elbújanak valahová.
Hátra pillantottam, láttam, hogy felém közelednek azzal az óriási járgánnyal.Gyorsabban futottam, nem volt esélyem szétnézni, hogy hová is bújhatnék.Látnak, és direkt abba az irányba dobják azt a bombát.
Hosszú nadrágom miatt kicsit nehezebben ment a futás, de már úgy is mindegy volt...Látnak, pont előttük vagyok, az én életem innentől befejeződött.
De azért még szaladtam.Egy utcába kanyarodtam, amikor egy kanyarnak hála volt egy cseppnyi időm elbújni az egyik épület mögé.
Eszeveszett gyorsasággal szedtem a levegőt, féltem.Féltettem magam a haláltól.Hiszen...Olyan fiatal vagyok.Nem akarok 20 évesen meghalni!
Persze ez kicsit sem hajlik a mentségemre.
Fejemmel kinéztem, hogy megnézzem, ide értek - e már.Épp most kanyarodtak be, mire azonnal vissza dugtam a fejem.
A bomba épphogy elérte az épületet, ahol tartózkodtam, nyomban elrohantam onnan, és az másodpercekkel később felrobbant.
Volt annyi szerencsém, hogy pont az óriási jármű elé futottam, aminek következtébben rögtön észrevettek.Három ember ült a jármű tetején.Mindegyiknek el volt takarva az arca egy fekete kendővel és valami vasból készült sisak volt rajtuk.A király ült középen, a két katona az oldalán.
Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy mi történik velem.Soha nem fordult még ez elő.A szívem hevesen dobogott, amikor a király szemeibe néztem.Nem láttam, milyen színűek, de nagyon barátságtalannak tűnt.
Pánikba estem, nem, nem, nem hagyhatom, hogy lejőnnek, ez nem történhet meg!
Gyors gondolkodás után végül olyat tettem, amit még álmomban sem mertem volna tenni, akár még elképzelni sem.
Letérdepeltem, majd össze téve két kezem, sírva elkezdtem könyörögni.
"Kérem...Kérem ne öljenek meg."Kezdtem zokogva."Én...Én nem akarok meghalni.É - én csak egy ártatlan nő vagyok, aki még soha nem követett el bűnt az életében, esküszöm."Csókoltam meg a kezem."Nem...Nem is értem, miért teszik ezt.Miért ölnek meg minket és a szeretteinket?Nem is tudják, mekkora fájdalom ez.Amikor elveszítünk számunkra egy fontos személyt, és néha a szemünk előtt hal meg.Ezt a mérhetetlenül nagy fájdalmat kell átélnünk nap, mint nap.Az emberek...
Az emberek nem szeretik magát, király."Néztem fel rá, kicsit megbátorodva.Tudtam, hogy ezek a szavak után biztos, hogy nem maradok élve.Ezért is mondtam ki azt, amit érzek."Maga...Maga miatt nem élvezhetik az életüket, ha még ilyen szegénységben is, de nem lehetünk boldogok.Minden hónapban gyász van minden egyes háznál, itt az anya halt meg, ott az apa...Ez nem mehet így tovább, kérem.A gyerekeknek egy vidám emlékük sem lehet, mert egyszerűen nincs kedvük játszani.Egy enyhe mosoly sincs az arcukon, soha.A város romlik szét a sok bombától, ami újra és újra összedönti a keservesen megépített kunyhókat, ami szomorú, de egész Genoviát jelképezi, és ha így folytatjuk, már nem sokáig.Az emberek félnek elköltözni innen, mert egyszerűen tudják, hogy megtalálják őket, és megölik, vagy ami még ettől is rosszabb;Nem találnak Genoviától jobb menedéket, ami nagy szó.A saját városát pusztítja el, mert túl sok a nép?Nem, nem ez a megoldás, végképp.Én...én nem bánom, ha most, itt ebben a pillanatban megölnek.Igazából most jöttem rá, hogy nincs értelme élnem.Ha élve hagynak, megint hallgathatom a sírást, a gyászt, az örökös búslakodást - nem, nem akarom, inkább meghalok.Öljenek meg!Gyerünk!"Sírtam el magam.Én kiöntöttem nekik szívem minden tartalmát, ami nem állt másból, mint a szomorúságból.Nincs értelme élnem.Tenyerembe temetve arcomat vártam, hogy végre lelőjenek, vagy rám dobjanak egy bombát.
De nem tették.
Nem baj, vártam.
És vártam.
Semmi.
"De hát...Mr.Styles, uram, ezt...Ezt nem teheti!"Hallottam meg az egyik katona hangját.
"De igen, megteszem." Egy mély, komoly hang szólalt fel, amire felemeltem a tekintetem."Feleségül veszem Rosaliat."
____________________________________
Sziasztok!
Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rövidke rész, tudom, nem sokat tudhattok meg belőle és talán nem is olyan érdekes, de a lényeg benne van ebben a részben.Ha tetszett, szavazzatok vagy mondjátok el a véleményeteket kommentben!
És nem, ez nem sablon sztori, már az elejétől észre vehetéttek, aminek remélem örültök!A régi olvasók már tudják, hogy írok és mik a szabályaim, de az újak se tántorodjanak el;Mégegyszer remélem, hogy tetszik nektek ez a sztori és sokáig folytathatom!
Xoxo Evelyn
YOU ARE READING
|Genovia (Harry Styles fanficton)|
Fanfiction"Gyere."Zöld szemekkel nézett fel rám, ahogy kezét nyújtotta, hogy az én tenyerem pontosan beleférjen.Talán így akarja elmondani, hogy most fogok kezet a végzetemmel. És ez így is volt. Nemet mondva ráztam a fejem, nem akartam hogy bármi kapcsolat i...
