In the end {Merlin}

In the end

Lassú, fáradt léptekkel sétáltam be Camelot öreg kapuján. A szép kort megélt vár falai és kövei most még kopottabbnak tűntek mint bármikor máskor. Minden annyira sötétnek hatott, mintha az egész város sírt volna pedig még nem is hallották a rossz hírt ami egészen biztosan gyászba borít majd mindenkit. Már láttam is Gwent, amint felém rohan. Túl gyorsan közeledett. Szerettem volna megállítani az időt vagy megvakulni, hogy ne lássam reménytől ragyogó tekintetét. Az örömét, a megkönnyebbülést ami teljesen hiába való.

- Merlin! Hál Isten, hogy itt vagy! - sóhajtott fel, sétára lassítva lépteit mikor közelebb ért hozzám - Hol van Arthur? - kérdezte türelmetlenül még mindig tőlem néhány méternyi távolságból. A kérdés súlyosságától megtorpantam, nem bírtam tovább menni....

Szívverésem kihagyott egy ütemet, majd összehúzódott. Mintha üvegszilánk fúródott volna belém a mellkasom tájékán. Arthur.... (suttogtam magamba és talán hangosan is) . A gyomrom fájdalmasan rándult össze az ismerősen csengő névre. Emlékképek villantak fel elmémbe. Arthur arca, amikor  rájön az igazságra. Mikor megtudta mi vagyok. Láttam magam előtt undortól eltorzult vonásait, megvetéssel teljes tekintetét és hallottam lesulytó hangját amivel elparancsolt maga mellől. Aztán egy másik kép - oly' gyorsan váltotta az előzőt, hogy alig bírtam realizálni - amint mélyen a szemembe nézve bocsánatot kér. "Maradj mindig önmagad. Ne változz meg" - ott csengett fülembe újra meg újra édes hangja. A hang, ami a legszebb balladáknál is líraibban csengett, amit annyira imádtam! Az, amit soha többet nem hallhatok...
Hirtelen megjelent előttem a csónak, mi lágyan ringatózzon a tavacska felszínén. Benne Arthur testével, ki lehunyt szemeivel, holt sápadtan bámult reám. S újra rám tört a sírás....

- Merlin, mi a baj? - kérdezte Gwen aggódóan, kirángatva engem az emlékek tengeréből. Aprócska, törékeny keze gyengéden alkaromra csúszott. Próbált megnyugtatni, azonban teljesen feleslegesen próbálkozott. Összetörtem. Teljesen. Soha, semmi nem fájt még ennyire. Nem is hittem volna, hogy létezik ilyesfajta kín, amibe beleroppanhat az ember de most úgy éreztem, ezt a fajta gyötrelmet nem vagyok képes elviselni.

- Arthur halott - suttogtam magam elé, végtelen megbánással ás kétségbeeséssel. Elbuktam. Nem tudtam megvédeni... ennyi lett volna a dolgom! Mindig óvni és védelmezni őt. Öt éven keresztül megtudtam csinálni... a végén azonban mégis... Miattam történt. Sajnálom. 

- Úristen - kapta szája elé kezét Gwen, mivel eddig karomat fogta. Látszott, hogy ezzel igyekszik magába fojtani a sikolyt avagy tompítani a későbbiekben kitörő zokogást zaját. Amint felnéztem elkeseredett arcára, még inkább belém hasított a bűntudat és a gyász. Ezt én okoztam. Én tettem ezt azzal, hogy nem voltam képes teljesíteni azt, amire születtem.

- Ne haragudj, Gwen... Én.... - szóltam sírós hangon, ám Gwen csendre intett. 

- Nem a te hibád volt. Nem te tehetsz róla - nagyot nyelt, hogy össze szedje magát ám hangja így is meg-meg remegett a kitörni készülő könnyektől. Végül egy könnyednek szánt bíztató mosollyal hagyott ott és indult vissza a várba. Én pedig ott maradva a kétségeimmel bámultam távolodó alakját.

***

Gaius az ágyamon ült, olyan közel mellettem mint mindig amikor tudta, hogy vigasztalásra szorulok. Gyenge, idős karjaival átkarolta vállamat és mint egy igazi apa, úgy szorított magához. Már jóval ezelőtt egy poharat nyomott a kezembe, meleg, gőzölgő teával. Azt mondta, megnyugszok tőle. A felénél jártam már de még mindig nem éreztem a hatását. Semmit. Azonban mostanra teljesen sivataggá sírtam a szememet szóval lassacskán a gyötrelem helyét a sivárság kezdte átvenni.

- Meghalt - jelentettem ki csak úgy, tény szerűen mintha azt mondtam volna "szép időnk van ma" .

- Tudom - helyeselt Gaius, olyan halkan, mintha attól félen valaki meghallja. Fejével aprót biccentett mit csak homályosan észleltem szemem sarkából.

- És soha többet nem fog vissza térni - tettem még hozzá. Nem sírtam, nem is könnyeztem még a szempillám se rezzent, arcom pedig teljesen kifejezéstelen maradt. Csupán tényszerű kijelentés volt, mint ahogyan a bíró ítéletet hoz a bűnös felett. Olykor nem hangzik kimondottan ítéletnek hiszen egy bíró mindig pártatlan, nem ködösítik el elméjét az érzelmek. Én is épp ezt tettem most; kipréseltem magamból mindent ami Merlinné tett, mindent, ami érzelmeket tudott volna kicsalogatni belőlem. Helyette átengedtem magamat annak a fekete forgatagnak, ami elrejtett minden szeretet, minden vidám emléket ami ismét kifacsarhatott volna.

- De vissza fog. - simított végig a hátamon Gaius és amint rápillantottam szemem sarkából, láttam, hogy ajkai halvány mosolyra húzódnak én viszont még így se tudtam hinni szavainak. Arthur halott. A holtak pedig nem jönnek vissza. Ez az a folyamat, amit soha semmi nem fog tudni vissza forgatni. Semmilyen mágia, semmilyen bájital. Aki meghalt az halott és pont. Az az Arthur Pendragon akit mi ismertünk már nem létezik többé és soha nem is fog. Badarság azzal hitegetni magunkat, hogy egyszer újfent felbukkanhat. Egyszerűen lehetetlen. Ő még csak nem is mágus, mint ahogyan az apám volt. Semmi esélye.

- Nem - ráztam meg fejemet, és újra előre fordítottam fejemet, szemeimet pedig lesütöttem - Ennyi volt. - sóhajtottam, és lábamat felvetve az ágyra lehunytam szemet ezzel jelezve alvási szándékomat, amit Gaius tökéletesen meg is értett. Felállt ült helyéből, az ajtóhoz lépkedett és miután még utoljára megnézte, nem fogok-e itt és most szilánkjaimra törni, kisétált az ajtón és végre ismét kezdődhetett a sírás, amit csak nem rég hagytam abba.

***

Teljes sötétség. Még a csillagok sem ragyogtak az égen, olyan későre járt és oly' sűrűn fedte az égboltot az éjszaka leple. Jó magam még mindig forgolódtam. Nem tudtam elaludni. Gaius csoda teája épp úgy kudarcot vallott mint én, ugyanis egy cseppet sem nyugtatott meg. Gyanítottam, hogy engem már soha semmi sem fog.

Gondoltaim egy röpke pillanatra se tudtak lecsendesülni... újra meg újra láttam magam előtt. Folyton megjelent előttem az arca. Az a sok vidám emlék, mi boldogsággal és szeretettel árasztott el. Aztán a sötétség, mi magába olvasztotta egy örök időre. A tudat, miszerint soha többet nem láthatom, olyan erősséggel sújtott le rám minden egyes alkalommal, hogy már nem bírtam tovább.

Elszántan pattantam fel az ágyamról. Nem vittem kabátot habár tudtam, odakint csípős szelek járnak. Ránéztem Gaius alvó arcára, mi valahogy ugyanazt a nyugtalanságot sugallta amint jómagam is éreztem. Aztán minden további habozás nélkül magam mögött hagytam kis szállásunkat és rohantam. Eszeveszettül rohantam át mindenen, egészen az erdőig, a tóig, ami magába olvasztatta egykor Freyat. Vizét látva szelídítettem lépteimet. Sóhajtottam, lehunytam szememet majd lassú lépésekkel indultam meg a tó felé. Besétáltam teljesen a legközepébe és még tovább... addig, amíg teljesen el nem lepett. Nem próbáltam meg küzdeni az életemért, mint azt ahogyan egy józan ember tette volna. Én mosolyogva vártam, hogy a hullámok maguk alá temessenek és elvegyék az életemet. A fodrok foglyává akartam válni, ahogyan életem két legfontosabb szereplője is. Freya. Arthur.