ÖNKÉNTES | Cameron D. fanfiction

14. fejezet

A kocsiban ülve a percek csak pörögtek, ahogy a nyelvem is. Nem tudtam befogni a számat. A szavak csak jöttek belőlem, mindent elmeséltem Cameronnak -azt az egyet kihagyva, mennyit sírtam utána-, de ő is ezt tette. Úgy beszéltünk, mintha a fesztivál óta folyamatosan tartottuk volna a kapcsolatot. Mind a ketten felszabadultan viccelődtünk minden témáról, nem állt be sosem az a kínos csönd. Még akkor sem feszengtem mikor a szerelmi életünkről jött föl a szó, pedig éreztem a szívemet a torkomban minden egyes percben.
-Amúgy már nem vagyunk együtt -fejezte be monológját a -mint kiderült-már lezárt kapcsolatáról Cameron egy nagy sóhaj kiséretében.
-Hogy-hogy? -kaptam rá a tekintetemet az ablakon túl elsuhanó esti tájról a mellettem ülő fiúra, így jobban szemügyre tudtam venni. Barna haja tökéletesen állt, mint mindig, bár kétlem, hogy az utolsó találkozásunk óta lett volna belőle vágva. Arcvonásai egy csöppet sem változtak, csak borostát növesztett kisfiús arcára.
-Elutaztak. Baromi messzire. Ezért döntöttünk úgy, hogy inkább hagyjuk egymást. Semelyikőnknek sem tenne jót egy távkapcsolat, ha már csak azt nézzük, hogy szinte folyamatosan úton vagyunk a fiúkkal így csak akkor tudnánk találkozni, ha az országukba megyünk vagy esetleg itthon vagyok és elutazok hozzá. Bár már a Magcon se olyan, mint volt. Teljesen széthúz mindenki. Olyan mintha már csak muszájból lennénk együtt -túrt bele fusztráltan hajába miközben szemét köztem és az út között jártatta. Nagyon megviselhetti ez az egész ami most körülötte van.
-Nem tudom, hogy mit mondjak sajnálom. Ez nagyon lesokkolt. Az is ami a barátnőddel van de inkább az ami a fiúkkal... Sajnálom, hogy ennyi rossz történt veled mostanában. Hova költöztek?
-London. Áthelyezték az apját. Kedves tőled, hogy sajnálod, de így lesz a legjobb. Fáj és hiányzik is, de valahogy sosem volt meg az összhang köztünk. Nem tudtam vele olyan jót beszélni, mint például most veled -mutatott drámaian rám, majd gyorsan visszakapta szemeit az útra miután meglátta meglepett arckifejezésemet. Lesokkolt amit mondott? Igen. Jól esett? Igen. -De...de ne értsd félre -tette gyorsan hozzá, ezzel eltörölve az előbb felhalmozódott boldogságot bennem. Már mindegy Cameron, félreértettem.
-Jaj, dehogy értem félre. -hazudtam egy nagyot legyintve, majd hogy drámaibbá tegyem mozdulatsoromat hitetlenkedve fújtattam egyet. -Majd a média fogja -tettem hozzá.
-Azzal nem is kell foglalkozni -mosolygott rám.
-Úgy, mint a fesztiválkor? -húztam egy baromi nagy vigyorra a számat a visszagondolva mennyi minden történt ott és, hogy mennyire hiányzik Aaron.
-Így van -helyeselt továbbra is mosolyogva, majd egy kis szünet után hozzátette -Amúgy, Aaron nagyon hiányol téged. Lehet holnap eljövünk hozzátok.
Ezzel a kijelentésével meglepett és lesokkolt egyszerre. Főleg azért, mert nincs rend a házunkban, plusz holnap Robin egész nap dolgozik, ami azt jelenti, hogy magamra fogok maradni két pasival. Két híres pasival, akikre pár hónapja még csak a képzeletbeli férjeimként tekintettem.
-Biztosak vagytok benne? -emeltem rá kérdő tekintetemet.
-A lehető legbiztosabb -bólintott egy kacér mosoly keretében.