ÖNKÉNTES | Cameron D. fanfiction

13. fejezet

Telefonomat megmarkolva ugrottam ki az ágyból, olyan gyorsasággal, mintha egy kiadós alváson lettem volna túl, és vettem célul Robin szobáját. Óvatosan benyitottam, hogy ne keltsem fel ha esetleg alszik, de örömmel pillantottam meg, hogy az ágyában meredt a telefonja kijelzőjére, mintha valami nagyon fontosat olvasna.
Futásnak indultam fekvő barátnőm felé, majd egy tökéletes ugrással rávetettem magamat, belőle egy fájdalmas nyögést kiváltva.
-Te barom! -vert fejbe az első kezébe eső tárggyal Robin, ami egy párna volt. Szerencsém, hogy nem az éjjeli szekrényén heverő testápolós flakont kapta hirtelen fel.
-Írt Cameron -söpörtem ki az ütéstől arcomba kerülő hajszálakat egy levakarhatatlan mosollyal a számon.
-Mit? -csillantak fel Rob szemei is az enyémekhez hasonlóan.
Válaszként csak felé fordítottam a telefonom, amin már meg volt nyitva az üzenet.

Cameron: Szia! Hallottam, mi történt. Minden rendben van? Hogy vagy?

-Jézusom -forgatta meg szemeit barátnőm. -Ez csak szerintem gáz? Ha tudja, hogy most lett vége a kapcsolatodnak...
-Annak a nagyon hosszúnak.. -vágtam közbe, de rögtön el lettem hallgattatva egy szúrós tekintettel.
-Az most nem számít, meddig tartott. De minek kérdezi meg hogy hogy vagy,  ha tudja, hogy most szakítottál a barátoddal? Egyáltalán honnan tudja?! -kelt ki magából Robin.
-Gondolom Aaron mondta neki... És lehet, csak kedves akart lenni. Ne bántsd! -másztam le Robról az ágya végébe így ő is kényelmesen tudott mozogni és még levegőt is kapott.
-Kedves?! Ő? Annie, észnél vagy? Tudod kiről beszélünk? Emlékszel mennyit sírtál miatta? -ült fel törökülésbe, majd a párnát ami pár perce még a fejemen landolt lábaira tette, s rákönyökölt egy bosszús sóhaj kíséretében.
-Persze, hogy emlékszek, de nem szeretnék vele haragban lenni...
-Én nem válaszolnék neki. Bár tudom, hogy úgy is fogsz.
-Igen -hajtottam le fejemet szégyenemben.
-Akkor miről beszélünk? -nevetett fel Robin. -Menjünk le a konyhába. Te beszélsz Cameronnal, én meg csinálok vacsorát. Mit szólsz hozzá?
-Tökéletes -csillant fel a szemem a vacsora szó hallatán.
Kimásztunk az ágyból, majd miután beszaladtam a szobámba hangfalért leindultunk a konyhába, ahol én az asztalnál foglaltam helyet, barátnőm pedig a hűtő körül kezdett el forgolódni. Zenét kapcsoltam, mire Robin elkezdett táncolni, ami egy elég hosszas nevetést váltott ki mindkettőnkből. Kicsordult könnyeimet letörölve újra a kezembe vettem a telefonomat és megnyitottam Cameron üzenetét már vagy ötödjére és hosszas gondolkodás után leírtam a lehető legnormálisabb választ ami eszembe jutott.

Me: Szia. Csak nem Aaron árulkodott?
Me: Amúgy minden oké, nyugi.
Cameron: Nem tagadhatom, ő volt.
Cameron: Régen beszéltünk. Mi történt veletek a fesztivál óta?
Me: Elég sok dolog..de hosszú lenne leírni.
Cameron: Akkor találkozzunk. Ma ráérsz?

Nem bírtam visszafogni magamat, kiült a szokásos hatalmas vigyor kiült az arcomra és egy örömteli sikítás hagyta el a számat.
-Jézusom! Annie, mi vagy te, egy bálna, hogy ilyen hangokat adsz ki?
-Lehet hogy lélekben az vagyok -nevettem el magamat helyeslően bólogatva.
-Miért visítottál így föl? -kérdezte szemöldökét felhúzva Robin, mire válaszként a kezébe nyomtam a telefonomat. -Mi a fene? -kerekedtek ki szemei Cam üzenete láttán.
-Nem ilyen reakciót vártam -ráztam meg mosolyogva fejemet.
-Akarsz vele találkozni? -vezette rám tekintetét a kijelzőről.
-Igen -bólintottam aprót miközben elvettem a felém nyújtott készüléket.
-Nem tudom jó ötlet-e Annie -válaszolta rögtön bajjólsó hangnemben, ami még egy kicsit engem is megingatott abban a tudatban, hogy jó döntést hoztam-e, de nem annyira, hogy meg is gondoljam magamat.
-Figyelj Robin. Én sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy ha ezt a lehetőséget elszalasztom, több nem lesz. Ki kell használnom az alkalmat.
-Ahogy érzed. Ha baj van hívj majd és megyek érted -simította meg vállamat, majd a készülő vacsoránkhoz lépett. -Akkor nem is eszel itthol?
-Nem hiszem -kaptam föl a fejemet a telefonomból. -Cameronon múlik.

Me: Igen, ráérek.
Cameron: Szuper. Fél tízre érted megyek.

Az órára vezettem a tekintetem, ami fél kilencet mutatott. Rémülten felpattantam a székemről és Robin kérdő pillantását figyelembe se véve futottam föl a szobámba.
-Kapcsolj a te telefonodról zenét -kiáltottam vissza a lépcsőről.
Felérve telefonomat íróasztalomra ledobva léptem a mellette álló szekrényemhez ahol valami elfogadható ruhát kezdtem keresni. Tíz perc kétségbeesett kutakodás után egy Arctic Monkeys logós pólót vettem fel hozzá pedig egy hosszú farmernadrágot, tekintettel arra, hogy kora ősz van.
Miközben a hajam helyén lévő szalmakazlat próbáltam újra elfogadhatóvá varázsolni telefonom egy rezgéssel jelezte, hogy üzenetem érkezett. A fésűt hajamban lógva hagyva szaladtam az asztalomon heverő készülékhez, hogy megnézzem ki keresett. Jól gondoltam, hogy Cameron.

Cameron: Őhm.. meg tudod adni a címeteket?
Me: 4018 Brighton Ave.
Cameron: Köszi. Akkor fél tíz.
Me: Fél tíz.

Ujjaimat újra a fésű köré fontam, hogy folytathassam Cameron üzenete előtti tevékenységemet kisebb-nagyobb sikerrel. A sminkkel nem bajlódtam arra hagyatkozva, úgy is sötét lesz, nem fogja látni. Így negyed tízkor nyugalmasan lépkedtem le az éppen vacsorázó Robinhoz.
-Nagyon gáz? -mutattam végig szerelésemen segítségkérő pillantásokat vetve rá.
-Nem. Olyan....Annie-s -nevette el magát, majd egy adag tésztát tömött a szájába. -Még mindig tetszik ez a pólód.
-Igen? Nekem is -simogattam meg büszke mosollyal az arcomon a pólót. -Nekem meg a zene -utaltam a háttérben szóló Bastille számra. -Mondtam, hogy meg fogod szeretni.
-Jól van na -mosolygott rám teli szájjal, ami mondhatni nem volt valami nőies. -Biztos nem kérsz? -mutatott az előtte lévő tésztára mutogatva. -Mármint nem ebből. Van még tészta, ha kell.
-Köszi Robin, nem kérek enni -mosolyogtam rá.
-Izgulsz? -nézett fel tányérjából megtörve az egy pillanatra beállt csendet.
-Ki ne izgulna a helyemben? -nevettem fel fájdalmasan.
-Igazad van -bólogatott beleegyezően, majd figyelmét újra a vacsorájának szentelte, így én a telefonom böngészésébe kezdtem, ahol semmi érdekeset nem láttam csak, hogy a volt osztálytársaink hogyan buliznak, vagy éppen melyik lett terhes.
Fél előtt öt perccel már bezsongva próbáltam magamra erőltetni sportcipőmet ami fogjuk rá, hogy sikerült. Cameron percre pontosan érkezett. Félkor kopogott az ajtónkon én pedig lefagytam és megsemmisült tekintettel meredtem Robinra aki ebből semmit nem értett.
-Itt van -tátogtam.
-Akkor nyiss ajtót -rántotta meg nevetve vállát.
-De nem merem.
-Gyerünk már! -emelte föl a hangját Robin.
Nagyot sóhajtottam, majd ajtót nyitottam. De nem voltam felkészülve arra ami a másik oldalon fogadott. Cameron életnagyságban ott állt előttem két hónap után. Elköszöntem Robintól, majd kiléptem az ajtón, azt becsukva magam után.
-Szia -zárt szoros ölelésbe Cam, amire csak egy kis idő múlva tudtam csak reagálni.
-Szia -morogtam mellkasába, karjaimat én is köré fonva. Miután elváltunk egymástól elindultunk Cameron kocsija irányába, majd mikor beültünk kezdte is a faggatózást.
-Na és akkor mi volt? -adott gyújtást, majd elindította autóját és elindultunk az éjszakába.

Ha én ígérek valamit, azt betartom.
Megígértem, hogy a közeljövőben érkezek egy új résszel és itt is vagyok. Bár már eléggé ideje volt.
Remélem tetszett nektek ez a rész.☺
A következő érkezéséről nem ígérek inkább semmit, de megpróbálom időben hozni!