ÖNKÉNTES | Cameron D. fanfiction

9. fejezet

Elengedtem az ölelésemből és a szemebe szökő könnyeket egy magabiztos mozdulattal eltüntettem. Mikor hátra pillantottam barátnőmre láttam, hogy az ő szeme is csillog. A helyemre visszaülve a tekintetemet Cameron felé irányítottam, aki csak mosolyogva legeltette rajtam a szemeit.
-Most remélem senki sem várja, hogy én is egy hosszú érzelgős monológot mondok -nevetett kezeit védekezően a magasba emelve.
-Nem Cameron. Tudjuk, hogy képtelen  vagy mások vagy a saját érzelmeidről beszélni -veregette lesajnálóan barátja hátát Aaron, mire barátnőmmel midketten elkezdtünk röhögni.
-Azért néha tudok -vetett rám egy mindent tudó pillantást egy irtó aranyos mosoly keretében. Végignéztem a másik két személyen, hogy látták-e Cameron kiindulását, de Robin még midig nevetett, Aaron pedig Cameron vállára hajtva a fejét ölelte bocsánatkérés képpen a mellette ülő fiút. Szóval megúsztam a faggatást, hogy mi is volt ez a gesztus tőle, és a további idegesítő utalásokat arra, hogy milyen aranyosak lennénk.
-Lehet hogy mennünk kéne -pillantott telefonjára Aaron Cameront elengedve.
-Igazad van -vette elő Cam is a mobilját. -Hunter írt, hogy miért nem vártuk meg -fordította nevetve  kijelzőjét a mellette ülő fiú felé, mire ő csak egy ravasz mosollyal válaszolt.
-Mi ez a mosoly? -tette keresztbe maga előtt karjait barátnőm gyanakvóan tekintve a fiúkra.
-Semmi -legyintett Aaron az utolsó betűt elhúzva.
-Na mesélj -tettem kezeimet az asztal tetejére. Kezdtem el én is érdeklődni a téma iránt, ha már így próbálják elterelni a figyelmet róla.
-Miről? -kulcsolta össze álla alatt kezeit Aaron, majd gúnyos pillantással méregetett.
-Na jó! -állt föl Robin, majd egy hirtelen mozdulattal az asztal fölött átnyúlva kikapta Cameron karmai közül a telefonját. -Ha ti nem mondjátok meg majd én kiderítem.
-Ne! -kapott a készülék felé Cam, de barátnőm egy lépéssel előtte járt, így könnyedén elrántotta a veszélyzónából.
-Na, akkor mégis van valami, amit nem kéne látnunk -harapta be alsó ajkát Robin a kijelzőre koncentrálva, amin valószínűleg az üzeneteket olvasta. Rosszallóan csóválta a fejét. -Rossz-rossz Cameron...törli az üzeneteit -mutatta felém.
-Van rá okom kislány -kacsintott barátnőmre Cam, mire egy pillanatra elkapott a féltékenység. Amiatt, hogy rákacsintott Robinra és amiatt is, hogy valamit rejteget. Persze mivel nőből vagyok, rögtön az jutott eszembe, hogy valami csajról van szó. Gondolatmenetemből, hogy vajon miről, esetleg kiről beszélhetett Cameron, a telefonom rezgése szakított ki. Kijelzőjét megpillantva Aaron nevét fedeztem fel. Kérdően néztem föl rá mire ő csak annyit tátogott: Nézd meg az üzenetet! Visszahajtottam fejemet a telefonom irányába és megnyitottam az érkezett ÜZENETET.
"Nem csaj-ügyről van szó nyugi." -értetlen fejet vágva pillantottam újra Aaronra, aki mikor észrevette tudatlanságomat kezei közé vette mobilját és írni kezdett. Furcsa módon barátnőm és Cam nem is foglalkoztak velünk, hanem egymással veszekedtek, mert Cameron semmi áron nem akarta elmondani kivel és mit beszélget, ami olyan titkos. Pár másodperc elteltével újra rezgett a telefonom, miszerint Aaron megint üzenetet küldött.
Aaron: Annie, lesült rólad, hogy féltékeny voltál, mikor Cameron kiejtette, hogy van mit rejtegetnie a telefonjában.
Me: Én nem vagyok és nem is voltam féltékeny Aaron. Nem tudom te mit láttál. Meg miért is lennék féltékeny? Nincs köztünk semmi.
Aaron: Szikrákat tudtál volna lőni Cameronra a szemeddel. Nekem nem kell hazudnod. De a vak is látja, hogy bele vagy esve, és ez nem a nagy fangirl szerelem. Bár nem tudom,hogy mit csinált, hogy három nap alatt így az ujjai köré csavart...

-Te idióta vagy Aaron -csaptam le a telefonomat az asztalra, majd azt a zsebembe csúsztatva sietős léptekkel elindultam valamerre. Magam sem tudtam merre, de eltévedni nem tudtam egy fesztiválon. Muszáj volt elmennem onnan. Aaronnak nem volt igaza. Nem lehetek szerelmes Cameronba. Nem is ismerem, mellé még híres is. Hátra pillantottam, hogy valaki követ-e, de nem véltem felfedezni senki ismerőst sem, de mivel a tömegnyi ember között nem láttam el messzire, nem lehettem biztos a megállapításomban.
Miután tovább sétáltam valószínűleg a fesztivál kijárata felé, mert egyre halkabb volt a zene, valaki megragadta a csuklómat és magához rántott, majd szorosan megölelt. Először ellenkeztem, de miután realizáltam, hogy elég alul maradtam az erőviszonyokat nézve engedtem és megpróbáltam felismerni. Az illata ismerős volt,  de nem ugrott be kihez tartozott.
Pár másodperc után engedett a szorításából, így ki tudtam szabadulni karjai közül, hogy szemügyre vehessem. Nagyon közel lehettem már a kijárathoz, mert a fények idáig már alig-alig ért el, így arcát nem tudtam kivenni a sötétben.
-Szia Annie -hangját meghallva ugrott be, hogy ki is ő. Senkinek sincs ilyen mély, rekedtes, sármos hangja.
-Szia Dale -nevettem el magamat. -Ne haragudj, nem ismertelek fel a sötétben.
-Hát, én rögtön kiszúrtalak. Tudod nincs mindenkinek önkénteses pólója -kacsintott felém, de arca rögtön elkomorult.- Megijedtem, mert olyan arcot vágtál, mint akit üldöznek... Bár itt nem hiszem, hogy bárki üldözne, mindenesetre segíteni akartam -nevette el magát.
-Nagyon kedves tőled főleg, hogy alig ismerjük egymást -mosolyogtam az előttem álló fiúra.
-Tehetünk ellene -húzta vészjósló mosolyra száját.
-Előre félek -csóváltam rosszallóan fejemet.
-Nincs mitől... Holnap mikor végzel?
-Hétkor, mint eddig mindig -nevettem el magamat.
-Akkor majd megyek boldogítani téged -kacsintott, majd elindult a nevét kiabáló barátai felé.
Őket néztem míg alakjuk el nem veszett a tömegben, majd farzsebemből elővettem a mindig magamnál tartott fesztiváltérképet és a térképész tehetségemet megcsillogtatva elindultam ahhoz a kajáldához, ahol otthagytam a többieket, s reményeim szerint még most is ott találom őket. A térképet mustrálva lépkedtem a választott irányba mikor valakit futni és a nevemet kiabálni hallottam magam mögül. Hátrafordultam és egy lihegő Cameront pillantottam meg magam előtt.
-Végre megvagy! -támaszkodott térdeire kimerültségében. Most komolyan azért futkorászott a fesztivál területén, hogy megtaláljon?
-Pont most indultam vissza hozzátok -léptem hozzá közelebb, majd mikor felegyenesedett ölelésbe vontam. -De aranyos vagy, hogy kerestél.
-Ez a délutáni pasi volt? -bökött fejével abba az irányba amerre Dale és a barátai elindultak miután elengedten az ölelésből.
-Igen. Miért? -húztam föl szemöldökömet kíváncsiságomban.
-Semmi-semmi, csak nekem nem túl szimpatikus -fonta össze maga előtt karjait. -Mikor ismerted meg?
-Pedig nagyon rendes srác. Vagyis, alig ismerem, de nekem eddig semmi bajom vele. Ugyan az volt az első benyomása, mint neked -haraptam be a szám szélét, nehogy elnevessem magamat.
-Kétlem -nevette el magát hületlenül. -Amikor megláttál, az futott végig az agyadon, hogy "Hé, ez még helyesebb, mint képeken".
-Hülye vagy -löktem meg mellkasát nevetve, majd a kezemet amivel hozzáértem megragadta és megölelt. Megtaláltam azt az embert, akit annyit ölelhetek amennyit akarok, mert látszólag ő is szereti.
-Köztudott -borzolta össze hajamat, mire csak nyöszörögve mellkasába fúrtam a fejemet.
_______

Helló emberek!😄 Kicsit késtem, de meghoztam az új részt. Dee van jó magyarázatom! Diákolimpián voltunk és nem volt időm írni.
Ez idő alatt átléptük a 700 megtekintést is, és ezer köszönet mindenkinek aki rákattint a blogomra és követi amit írok.💕