Áʟʟᴀᴛɪ Ösᴢᴛᴏ̈ɴᴏ̈ᴋ [Bᴇғᴇᴊᴇᴢᴇᴛᴛ]

9. rész

Fogságban

Vettem egy mély lélegzettet. Már nem az erdőben vagyok. A levegő itt más volt. Kezdtem érezni, hogy még élek: a lábam egyre jobban fájt, de már nem annyira: kötést éreztem rajta. Lassan elkezdtem kinyitni a szemem: még mindig homályosan látok. Próbáltam mozdulni, de az egész testem merev volt. Egy nagy üres szobában voltam, aminek fehér falai bántották a még hozzá nem szokott szemeimet. Egy hideg székben ültem: feltehetően vasból vagy acélból volt. Egy asztal volt előttem. Sokat pislogtam mire végre kezdtem rendesen látni: egy ismeretlen helyen vagyok és meg vagyok kötözve. Egy tükör sor volt előttem a falon. Próbáltam kiszabadulni, ekkor hirtelen nyílik az ajtó, és belép egy férfi.

Közelebb lép, és két kezével rátámaszkodik az asztalra:

- Az én nevem Victor Roberts. Én vezetem az építkezést, én vagyok itt... a főnök.

Közelebb hajolt felém:

- Remélem, hogy együttműködően fogsz viselkedni, mert ha nem, akkor kénytelen leszek rossz dolgokat csinálni... nagyon rossz dolgokat.

A számban összegyűjtöttem némi nyálat, és arcon köptem vele Victort. A férfi az öltönye belső zsebéhez nyúlt, kihúzva onnan egy zsebkendőt: megtörölte az arcát, majd dühösen kiment a szobából.

Valahogy ki kell szabadulnom! Addig próbálkoztam, míg a kötél kikezdte a kezem. Nem törődtem a fájdalommal, csak egy célom volt: kijutni innen. De valahogy olyan furcsa érzésem támadt: mintha figyelnének engem...

***

- Mit csinálunk vele? - kérdezte a Victor mellett álló férfi.

- Egyenlőre itt tartjuk. Nem tudhatjuk, hogy mennyit tud a tervel kapcsolatban. Valahogy szóra kell bírnunk... lehet tudja, hogy hol van az, amit keresünk...

A másik férfi bólintott, majd tovább figyeltek engem a kétoldalú tükrön át.

***

Beesteledett. Gondolom. Nem tudtam, mert a szobának nem voltak ablakai. Elég kényelmetlenül éreztem magam. A figyelmem nem lankadt, ébren voltam. Egész éjjel kattogott az agyam. Nem tudtam, hogy miért hoztak ide, és hogy miért tartanak tőlem ennyire. Egyszerűen nem értettem. Az építkezéshez lehet köze. Ha jobban belegondolok... miért épít valaki valamit az erdő közepébe, ahol nem jár senki? Ez volt az utolsó gondolatom, majd becsuktam a szemem, és a kimerültség miatt elaludtam.

***

- Hajnali 3 óra. Scottnak már rég haza kellett volna érnie. Kezdek aggódni miatta... - mondta Victor, miközben a nappali kanapéján ülve, nézte a kandallóban lévő pattogó tűzet.

Nyílik a bejárati ajtó, Scott belép, majd halkan becsukja maga mögött az ajtót, remélve, hogy az apja nem veszi észre. Szép kis álom:

- Tudod mennyi az idő fiam?

Scott rá néz a karórájára, és felszisszen.

- Jól látod. Hányszor mondjam még neked, hogy időbe gyere haza?!

- Egyszer sem! Csak egy kicsit elszaladt a haverokkal az idő.

- El kell felejtened őket! Keress megbízhatóbbakat! Ők nem hozzád valók!

- Jó hogy nem már megszabod nekem azt is, hogy kikkel barátkozzak!

- Remek ötlet! Innentől fogva nem találkozhatsz a barátaiddal!

- Nem tilthatod meg!

- De megtilthatom!!

- Nem tilthatod! Ha anya itt lenne, biztosan örülne, hogy vannak barátaim. Nemhogy, még eltiltson tőlük!

Scott felviharzott a lépcsőn, majd becsapta maga után a szobája ajtaját.

- Jaj Mary... miért hagytál itt bennünket... nélküled minden nehezebb... - Victor a kandalló felett elhelyezkedő családi képre pillantott.

***

Az idő reggel 6:12 perc. Hogy honnan tudom? Kínomban már az időt számoltam. Már nem bírtam egy helyben ülni. Mozognom kell! Szomjas is vagyok... de kitartok. Miért tartanak még mindig itt?

Hirtelen világosság zavarja meg a szemem: valaki felkapcsolta a villanyt. Belép Victor, egy üveg vízzel, majd kibontja:

- Szomjas vagy? - tartotta felém az üveget.

Dühösen néztem rá.

- Ha nem, hát akkor nem. - beleivott az üvegbe.

- Most vissza kell mennem az építkezésre. Remélem mire visszajövök, megered a nyelved.

Victor kisétált a szobából. Ott maradtam egyedül megkötözve...