BTS Yaoi OneShots - HUN [befejezett]

Te, meg a szerelem izéd! /TaeGi/

Cím: Te, meg a szerelem izéd!

Műfaj: AU, romantikus, humor

Páros: Taehyung & Yoongi /TaeGi/

Korhatár: +12

Figyelmeztetés: trágár szavak

Megjegyzés: Már egy ideje akartam ilyet írni, de nem tudtam, mennyire fogadjátok jól. Viszont, csak úgy tudom meg, ha posztolom, nem? :D Igyekeztem komolyan viccesre írni, remélem sikerültXD 

Jó olvasást! ♥

--------------------------------------------

Arcom tenyerembe támasztva néztem ki a kávézó ablakán, unottan kavargatva az americanom. Süt a nap, meleg az idő, az emberek boldogan mászkálnak, minden szép és jó - meg a francokat. Én képtelen vagyok felhőkön úszkálni, pedig ma tényleg jó az idő, és ettől mindenki boldog lesz, csak...én nem. Nem tudom, miért lehetetlen számomra a gondtalan boldogság, egyszerűen csak...nincs, és kész.

Nagyot sóhajtva tettem le a kanalat a csészém tányérkájába, és megemelve a fehér porcelánt az ajkaimhoz emeltem, hogy beleigyak a kávémba, tekintetem nem szakítva el a kinti világról, de egy hang megállított benne.

– Szabad ez a hely? – szemeim az előttem álló fiúra emeltem, összeráncolt homlokkal. Gyermekies mosoly játszott ajkain, összes fogát kivillantva. Barna, enyhén hullámos haja a szemeibe hullott, de még így is láttam azok erős csillogását. 

– Igen, és az enyém is az lesz, ha leülsz – mormogtam vissza, mire csak felnevetett, és kihúzva a széket rávetődött, majd intett a pincérnek, hogy rendelhessen. Azt hiszi, vicceltem? Kurvára nem! Egyáltalán, ki ez? 

– Mit akarsz? – tértem azonnal a lényegre, mire felkuncogott az asztalra támaszkodva. Mondanám, hogy aranyos, mert az, de annyira nem érdekelnek az ilyenek, hogy nem is foglalkozok velük - ne mondjatok semmit, ezt vegyük ritka esetnek.

– Meg akarlak ismerni – búgta mély hangján, ami annyira nem passzolt a gyönyörű... Miket beszélek?

– Én nem akarom, hogy megismerj – válaszoltam azonnal, de ő csak vállat rántott, és mosolyogva nézett ki az ablakon.

– Az mellékes – fűzte még hozzá halkan, mire megilletődötten néztem rá, de közben kihozta a pincér az italát, így nem volt lehetőségem visszavágni. Ez a gyerek! Mit képzel magáról?

Egész végig, amíg ott ültünk, ő csak beszélt, és beszélt. Néha kérdezett valamit, amire tömören válaszoltam, de nem igazán zavartatta magát, figyelmen kívül hagyta azt az egyértelmű tényt, hogy kurvára nem érdekel. Mégsem hagyhattam ott, mert azért ekkora bunkó nem lehetek. 

Bár megtettem volna.

Ragaszkodott ahhoz, hogy hazakísérjen - EGY ISMERETLEN -, én pedig egyszerűen nem tudtam lerázni, így történt meg, hogy most itt caplat mellettem, ugrándozva, és be nem áll a szája. Fogalmam sincs, miről dumál, de szerintem ő sem tudja. 

Végül, mikor befordulunk egy utcába, eszembe jut egy zseniális terv. Akkora egy géniusz vagy, Min Yoongi. Tapsot kérek...

Megálltam egy random ház előtt, és a kölök felé fordultam. Végignézett a háztömbön, majd a környéken is, mintha jól az agyába akarná vésni. Csak nyugodtan, neked lehet, még jól jöhet, engem úgyse fogsz itt látni többé. Meg sehol máshol.

– Mondd, hétvégén ráérsz? – kérdezte hirtelen, ezzel elérve, hogy rá emeljem a tekintetem.

– Bocs, de ezen a hétvégén fájni fog a fejem.

Válaszomon felnevetett, hátba veregetve, majd hirtelen elkomorodott.

– Ezt előre tudod? – Őszintén elképedve nézett rám, én meg gondolatban már szétvertem a homlokom egy fába, majd önkét ugrottam be egy gödörbe, és lapátoltam magamra földet. Ekkora hülyét! Hogy lehet valaki ennyire naiv?

– Viszlát, Taehyung – fodultam el, elindulva be a házba. A neve megmaradt a nagy dumájából, de csak ennyi. Hátra pillantottam fél szemmel, mire eszeveszett kalimpálásba kezdett, és egy széles mosollyal indult meg valamerre. Viszlát, Taehyung, remélem nem látlak többet!

Megvártam, míg biztos távolságban nem lesz, majd gyors léptekkel szedtem a lábam hazafele. 
Nem hiszem el, hogy egy kölyök rámakaszkodott. Miért? Mi a francot akar? Alig lehet tizennyolc éves...

Fáradt sóhajjal ültem le a székemre a gépem elé. Ma sem fogok dolgozni, előre látom. Teljesen leszívta az agyam a mai nap, ráadásul sokáig is tartott hazaérnem. A nap már lemenőben járt, de a szobámban csak az asztali lámpám szolgált némi fényforrással. Unottan nézve magam elé folytam el a székemben, lábammal jobbra-balra ringatva magam. Unatkoztam, de már kezdtem ehhez hozzászokni. Nem találok semmi érdekeset, amivel szórakozhatnék. 

Az élettelen csendet halk neszek zavarták meg, mire felkaptam a fejem. Lehet, hogy beképzelem, de teljesen olyan, mintha valaki mászna fel a falon. Kirázott a hideg, és hirtelen szorult össze a mellkasom. A negyedik emeleten van a lakásom, képtelenség, hogy ember ide felmásszon, ha mégis, akkor csak egy oka lehet. Rémülten húztam össze magam, fülelve, meredten bámulva az ablakot. Ha itt most valami bejön, én esküszöm magamnak okozok szívrohamot, mielőtt ő tenné meg.
Egy idő után viszont a neszek elcsendesültek, így kifújva a bentrekesztett levegőt dőltem hátra a székemben.

Rossz ötlet volt...

– HÉ TE! – az ablak hirtelen csapódott ki, én pedig sikítva ugrottam fel ültemből, hogy az első kezembe akadó tárgyat nekidobjam az előttem állónak.

És itt fagyott meg a levegő.

Hangot csupán a félig kifogyott zsebkendőcsomag adott, ahogy nekicsapódott Taehyung mellkasának, majd hangtalanul esett le a puha szőnyegre. Ő csak megemelt szemöldökkel nézett rám,  mintha őrült lennék, holott Ő TÖRT BE HOZZÁM! Egyáltalán, hogy nyitotta ki azt a szaros ablakot?

– Hű, ez...fájt? – tette kezét mellkasára, mire idegesen tikkelt bal szemem.

– Te mégis mI A HALÁL FASZÁT KERESEL ITT?

– Nem a halálét, a tied keresem, ha már így szóba jött. De, amúgy csak rendesen el akartalak hívni hétvégén randizni, erre te meg hamis címet adsz meg. Kegyetlen vagy – biggyesztette le alsó ajkát, elkeseredettséget színlelve, de én csak egyetlen szaván akadtam fent. Randi? Mégis...mit akar egy kölyök tőlem? Aki fiú? Randit? Hogy?