In love with my ex doctor

Prológus

- Tessék? -hőköltem hátra.
- Bele szerettem valakibe. -ismételte meg, mire a szívem két ütemet is kihagyott. Fürkészve néztem végig rajta, miközben a szemem megtelt könnyel és folyamatosan arra vártam, hogy mikor neveti el magát Spence, hogy ő csak viccel, de nem tettem.
- Ha. -próbáltam visszatartani a sírást, így nehezen, de folytattam. -Ha szeretnéd, akkor elmegyünk innen, keresünk egy kicsi lakást és...
- Nem kell. -vágott a szavamba.-Maradjatok. Én költözök majd.
- Kösz. -bólintottam. -Ez egy kedves gesztus. -valójában ez a minimum, de most egy édesanyaként kell viselkednem, aki amúgy pénzügyileg totál le van égve. -JJ, az? -kérdeztem rá, a nőre akibe beleszeretett. Próbáltam megütni a viszonylag semleges hangszínt, de nem hiszem, hogy összejött. Éreztem, hogy lefolyt egy könnycsepp és kezdte marni a következő is a szememet...szuper.
- Nem. -rázta a fejét őszintén. Ebbe a minutumba, viszont megszólalt a csengő.
- Maradj, kinyitom. -ajánlottam fel. És meg is indultam az ajtó felé, utközben azért belenéztem a tükörbe, ahol egy összetőrt, kisirt szemű lány nézett vissza rám. Ezért (is) nyitottam ki a bejárati ajtót, a hatalmas életkedvemmel, ám amikor megpillantottam a látogatót, az életkedvem a tizedére csökkent.
- JJ.-biccentettem felé.
- Lív, te jó ég, jól vagy?-simított végig a vállamon, amolyan együtt érzően, mire elhúzódtam tőle és a háló felé böktem.
-Spencer a hálóban van, én pedig megnézem Aaront addig.
Hatalmas léptekkel indultam a gyerekszoba felé és finoman „becsaptam" azt. Mire Aaron felriadt és fel is sírt.
- Jajj, édesem.-emeltem ki a kiságyból és magamhoz öleltem zaklatottan. -Ne haragudj Anyára.-kértem.-Tudod Apa felidegesítette.-horkantam fel felidézve az előbbit.-Eszünk egyet?-kérdeztem tőle „mosolyogva" és miután leültem a karosszékbe a ,mellemre helyeztem Aaront ,majd hagytam ,hogy szopizzon.
Dühös voltam, Spencerre, JJ-re, de legfőképpen magamra. Még akkor is ha nem Jenniferbe szeretett bele, már pedig szerintem igen. Egyébként is túlélném, de az, hogy elhagyja a fiát is. De miért? Igen, elismerem, keveset találkozunk és ritkán beszélünk, JJ-vel pedig minden egyes nap együtt vannak, sőt sokkal több témáról -pl.a bűnügyekről- tudnak beszélni és régebb óta is ismerik egymást, de akkor is. Én jobbat érdemlek, és Aaron is. Legszívesebben letenném a picit és átsétálnák a hálóba, miközben akkora hisztit nyomnák le, hogy az valami brutális. De nem tehetem, túlságosan szeretem ahhoz Spencert. A lágy hangját, az igéző szemeit, a csókját, az érintését és ezt egy teljesen másik nő fogja megkapni...hm...irigylem az illetőt. De tényleg. Arról nem is beszélve, hogy Spence még igy is a mi érdekünket nézi, és ez annyira imponál. Ha már ott tartunk, hogy „mi" mondanom sem kell, hogy Aaron bealudt rajtam, de most mit tegyek ,hiszen egy babáról beszélünk, aki nagyon érdekesnek tartja az anyja filozofálását. Köszi, kincsem. Mindegy, lassan felkeltem és betettem a kiságyba, szerencsére nem riadt fel. Igen, mellette akár bombát is robbanthatnak, az sem hatná meg. Igen, ez kétségtelenül tőlem örökölte. Halkan becsuktam a gyerekszoba ajtaját és megindultam a háló felé. A faajtó előtt megtorpantam, majd erőt vettem magamon és bekopogtam. Nem hallottam semmilyen zajt, tiltakozást esetleg beszédet ,így benyitottam.
- Lefektettem Aaront.-mutattam a babaszoba felé.- Spence, beszélhetnénk négyszemközt?-céloztam JJ-re, aki egyébként a szőkésbarna doktor mellett állt.
- Akkor én megyek is.-szerencsére Jennifer vette a lapot. Ez az egyik ok, ami miatt bírom. És sajnos nem az egyetlen. -Jó volt dumálni Spence.-ölelte magához a gyermekem apját, mire unottan megforgattam a szememet. Az összekötő végre, nagy nehezen elszakadt a doktortól és felém fordult. -Vigyázz magadra Lív és Aaronra is. -kérte, majd biccentve elhagyta a szobát és a lakást is.-legalábbis gondolom. Spencer zavartan letelepedett az ágy előtt a földre, már-már törökülésbe, én pedig mellé ültem.
- Mikor indulsz? -kérdeztem hirtelen, de meg is bántam. Azt hiszem, ez még az időjárásnál is gázabb téma.
- Este indul a gépen, Londonba.-suttogta felém, mire a pupilláim a kétszeresükre tágultak.
- Tehát még ma elmész?-vontam fel a szemöldökömet feszengve.-Akkor jobb ha, hagylak csomagolni.-álltam fel, illetve csak akartam, ugyanis Spencer elkapta a karomat és a saját ölébe ejtette azt.
- Tudni akarom ,hogy mit gondolsz!-súgta.
- Szeretlek Spence.-böktem ki nagy nehezen, mire elcsuklott a hangom, de ennek ellenére folytattam.-Csak őszintén válaszolj egy kérdésemre.-pillantottam rá.-Mikor láncoltalak magamhoz?-tettem fel a költői kérdést, amit szinte azonnal meg is válaszoltam.-Soha. És most sem akarlak. Ha menned kell, menj. Utadra engedlek.-mosolyogtam rá, nagy nehezen.-De remélem látjuk még egymást.
- Látni fogjuk, megígérem.-húzott magához és megajándékozott egy homlokpuszival.
- Jövőhéten megyek Strausshoz.-horkantam fel, miután Spence elengedett.
- Tehát kollégák leszünk?-nevetett fel, és a vigyora , engem is mosolygásra kényszeritett, de a szívből jövő fajtából.
- Olyasmi.-vontam vállat, Spencer elhomályosodott tekintetén, pedig már előre láttam, hogy visszaugrik a múltba.
- Mi jutott eszedbe?-kérdeztem.
- A közös vacsoránk, karácsony után, a srácokkal. Mikor megjegyezted, hogy nem tudsz rajzolni.
- Igen, emlékszem.-jutott eszembe a kellemes emlék.
- És most fantomkép rajzoló leszel.-nézett végig rajtam, egy elégedett pillantással.
- Hiába, a jobbagyféltekés tanfolyam csodákra képes.
- De örülök neked.
- Hiányozni fogsz.-jegyeztem meg, durcásan.
- Te is.-ölelt szorosan magához.