Divergent Fanfiction: A társadalom peremén

9. fejezet - Tobias

9.

TOBIAS

Fáradt vagyok, és úgy érzem, menten összesem a kimerültségtől, mégis most, hogy Tris itt van, és a karjaimban tarthatom, úgy érzem, valami végleg megváltozik, még ha nem tudom megnevezni, pontosan mi. Egyszerűen tudom, hogy hiába a korábbi szavaim, nem lehetek egyszerűen csak Négyes. Számára nem.

Olyan jó érzés átölelnem. Olyan alacsony és vékony, szinte elveszik a karomban, az államat pedig könnyedén tudom a feje tetején nyugtatni. Mégis olyan, mintha tökéletesen passzolni a testemhez. Akárcsak egy elveszett kirakós darab.

Az érzéseim olyan különösek, hogy szabályosan belefájdul a fejem, ahogy minden olyan értelmetlennek, mégis helyesnek tűnik. Az, hogy itt állok, és magamhoz ölelem ezt a lányt, akit alig pár hete ismerek. Az, hogy magam mögött hagytam a csoportot, amit egykor választottam, mert a kiáltványhoz való hűtlenség és kétszínűség már megfojtott. Az, hogy ehhez a döntésemhez nem kevés köze volt az itt álló lánynak sem, még ha gőzöm sincs, miért lett így. Hogy miért lett fontos a számomra.

Lassan húzódunk el, de a tenyereim nem hagyják el a vállát, ahogy az ő kezei sem emelkednek fel a csípőmről. Olyan, mintha amint elengednénk egymást, már semmi sem lenne rendben. Na nem mintha most épp tökéletes volna minden, de így legalább egy rövid ideig elfeledkezhetek mindarról, ami történt.

Lehet, megállt az idő, és egy másik dimenzióba kerültünk, ahol csak ketten vagyunk, mert ahogy egymás szemébe nézünk, nem számít, hogy körülöttünk létezik egy egész világ. Olyan átkozottul könnyű elveszni a vihart idéző tekintetében. A tekintetében, amely különös melegséget áraszt, és amitől a gyomrom elnehezül, a fejem viszont pehelykönnyűvé válik.

Aztán torokköszörülést hallok mögülem, és rájövök, milyen ostobán viselkedem. A folyosó közepén ácsorgok a csoportnélküliek épületében, és úgy bámulok Trisre, mint valami holdkóros. Ma már nem először fordul meg a fejemben, hogy nem vagyok normális.

Hátrapillantok Evelynre, aki furcsán mosolyog, amitől kiráz a hideg, majd zavartan elveszem a kezem Tris válláról, és hagyom, hogy tehetetlenül lógjon a karom a törzsem mellett. Látom az arcára felszökő pírt, és ahogy zavartan lesüti a pillantást, ahogy az anyám tekintetének kereszttüzébe kerül. Én valamiért mégsem érzem zavarban magam. Hiszem, hogy erre az ölelésre mindkettőnknek szüksége volt. Az már más kérdés, hogy miért is hatalmasodtak el rajtam ezek az érzelmek, amiket teljesen nem értek.

Összerázkódom, ahogy váratlanul az ujjai a kezemre siklanak. Felemeli az öklömet, az érintése gyengéd, mégis határozott, viszont a bőre puhasága furcsa érzést kelt a bensőmben.

– A kezed – szólal meg egész halkan, szinte tapintatható az aggodalom a hangjában.

– Semmiség – legyintek, még ha ez közel sincs így, mert most, hogy elfogyott az adrenalin a szervezetemből, ami a Bátraknál még bőszen munkálkodott bennem, a lüktetés, amit a kézfejemben érzek, kezd fájdalmasan zavaró lenni.

– Kétlem – horkant fel, én pedig képtelen vagyok megállni, hogy ne húzódjon mosolyra az ajkaim. Szeretem ezt a kettősségét: az egyik pillanatban még gyengéd, gondoskodó és szinte ártatlan, a másikban viszont már kemény, szarkasztikus és nyers.

Nem ereszti el a kezemet, helyette magával húz, ügyet sem vetve Evelynnel, aki továbbra is az ajtóban ácsorog, és még mindig minket méreget egy szó nélkül. Bocsánatkérő pillantást küldök felé, miközben kissé botladozva követem Trist. Válaszul látom, ahogy kuncogni kezd. Nagyon a segítségemre van...