Divergent Fanfiction: A társadalom peremén

5. fejezet - Négyes

5.

NÉGYES

Több, mint egy hét telt el, mióta utoljára a csoportnélküliek körzetében jártam. Eközben kétségkívül az őrület tüneteit produkáltam; az agyam annyira elszakadt a valóságtól, ami kétségkívül mindenkinek feltűnt.

A felavatottak reszkettek a közelemben, és megugrottak, ahányszor megszólaltam. Ráadásul képtelen voltam palástolni a gyűlöletemet hármójuk felé. Szerencséjük, hogy sikerült annyira megőriznem a nyugalmamat, hogy nem roppantottam még össze a torkukat a puszta kezemmel, vagy nem tévedt egy golyó sem az irányukba. Viszont fogalmam sincs, meddig fogom tudni kordában tartani magam.

Mindez Ericre is igaz. Legszívesebben minden alkalommal, amikor a szemem megakad a piercingekkel teletűzdelt arcán, egyesével tépkedném ki azokat a bőréből. Korábban is a gyűlölet mardosott, ha csak rá gondoltam, ám mostanra ez olyan mértéket öltött, hogy kénytelen vagyok elsétálni, ahányszor a közelembe kerül. Félek, ha túl sokáig maradunk egy légtérben, előbb-utóbb a torkának fogok ugrani.

Képtelen vagyok megmagyarázni, miért érzem ezt a haragot. Mikor Edwardot szemen szúrták, és kikerült a Bátraktól, nem reagáltam így. Persze akkor is undorodtam Petertől, hogy ilyen aljas húzásokra képes, csak hogy ő legyen a legjobb, de nem volt bennem ez a megfékezhetetlen tombolás, ami most, hogy Tris jutott ugyanerre a sorsra.

Miben különb Tris a szememben, mint a többi felavatott? Miért görcsöl a gyomrom, mikor arra gondolok, hogy ő nem lehet itt, mikor holnap a végső megpróbáltatás elé néznek az újoncok? Miért van ez a késztetés, hogy lássam őt, hogy megvédjem őt még most is, mikor már nem egy csoportban vagyunk?

Rejtély számomra mit érzek.

Amint végzek a napi kötelezettségeimmel, két dolog közül választok. Minden egyes nap. Vagy fogom magam, birtokba veszem az edzőtermet, és a felgyülemlett haragomat kiélem a zsákok püfölésével, és az ökleim véresre horzsolásával; ám ez csak ideiglenes megoldásnak bizonyul. Vagy kiüresedve a hátamon heverek az ágyamon, és a lakásom sötétbe vesző mennyezetét bámulom, a gondolataimba révedve.

Nem tudom, meddig húzom még ki e falak közt, de érzem, hogy a türelmem nagyon is véges. Ez már nem az a csoport, ahol menedékre leltem, és ahova tartozni akartam. Kevés minden van, amit még értékesnek vélek a Bátrak közt.

De a vívódás még mindig bennem van. Talán még változhatnak a dolgok, később találhatok jó dolgokat itt. Na meg itt van Zeke és Shauna, akik olyanok számomra, mintha a testvéreim volnának. Nem akarom őket elhagyni, hiszen túl fontosak nekem. Ám mégsem maradhatok itt. A csoportunk kegyetlensége, régi erkölcseinek megtagadása hányingert kelt bennem. Az a legszomorúbb, hogy már a vezetőink is semmibe veszik a Bátrak kiáltványát. Az egyszerű bátorság semmit sem számít manapság.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Azóta fontolgatom a távozást, hogy Evelyn a fülembe ültette a bogarat, hogy csatlakozzak hozzá, ami már lassan két éve volt. Ám nem bízom meg benne. Magamra hagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, én pedig kénytelen voltam abban a tudatban felnőni, hogy halott, és csak a zsarnoki apám maradt az egyetlen rokonom.

De tudom, hogy igaza van, miszerint gyökeres változások vannak folyamatban a városban. Én is érzem, és látom, ahogy a csoportunk egyre szorosabbra fűzi a kapcsolatot a Műveltekkel, ami nem kis aggodalomra ad okot. Jeanine Matthews szeméből csak úgy süt a hatalomvágy és a ridegség. Marcus arcán is gyakorta láttam ezt a kifejezést. És az a helyzet, hogy Evelynén is.

A kérdés, hogy mivel járok jobban: ha itt maradok, és eltűröm, hogy a vezetőink a Műveltek bábjaivá lesznek, de megmaradnak a barátaim, vagy elmegyek a csoportnélküliekhez, ami minden bizonnyal életem legbátrabb döntése volna, hiszen a Bátrakhoz gyávaságból csatlakoztam. Igaz, akkor le kéne mondanom a kényelemről, a finom ételekről, a saját lakásról, a barátaimról, ám szabad lennék, visszakapnám az anyámat. És Trist.