Divergent Fanfiction: A társadalom peremén

7. fejezet - Négyes

7.

NÉGYES

Figyelem magam körül a részegségben fürdő Bátrakat, akik az öklüket rázzák, és üvöltöznek, tombolnak, mint eszüket vesztett holdkórosok. Mindezt egy temetésen.

Csak én lógok ki a sorból, meg talán pár csoportváltó felavatott. Mégis csak az egyik társuk halt meg, épp a végső megmérettetés előtt. Egy eltékozolt élet, gondolhatják sokan. Én azonban nem így vélem.

Hogy a francba is érezhetnék egy cseppnyi fájdalmat vagy szomorúságot Al halála miatt? Egy rohadék volt, egy gyáva alak, aki akkor döntött rosszul, mikor a vérét az izzó szénre csepegtette.

Meglehet, bűntudata volt a Trisszel történtek miatt, és ezért vetett véget az életének. Ha így is történt, engem kicsit sem hat meg. A csoport semmit sem veszített a halálával. Amúgy is csoportnélküli lett volna a beavatás végén.

Emlékszem még milyen volt egy temetés az Önfeláldozóknál. A csendes részvétnyilvánító szavak, az együttérzés, a gyász, a némaság. Az anyámé még élénken él az emlékezetemben. Régen egy fájdalmas emlék volt, ami kísértett az álmaimban, mára azonban átszőtte a keserűség és a harag. A hazugság ezt is megfertőzte.

Egy ideig elviselem az elbódult állapotban úszó csoporttársaimat, ahogy kiabálva ünnepelnek – vagy gyászolnak –, míg a harsogó kiáltásaik visszhangot vernek a Kút falán. Az alkohol és a hányás bűze belengi a széles teret, amitől az én gyomrom is felfordul, mikor egy korty piát sem ittam. A torkom olyannyira szoros órák óta, hogy a szervezetem képtelen lenne befogadni a bódító löttyöt.

Zeke felvont szemöldökkel méreget, amikor ismételten elutasítom a már legalább hatodszor felém kínált üveget. Gondolom, furcsállja, hogy nem akarok inni, mikor nemrég még én voltam az, aki betört a lakásába, hogy benyakalja a piáját. Meglehet, nem lenne olyan rossz ötlet ismételten lerészegedni, talán az csillapítaná az idegességemen, de amilyen hányinger környékez, inkább nem kísérelem meg – úgyis csak kárba veszne az ital.

A másik, hogy nem tudom elengedni magam, mikor Eric búcsúbeszéde még mindig a fülembe cseng, amitől a harag forró savként száguld az ereimben. A kézfejem bizseregni kezd tőle.

Felfoghatatlan a számomra, hogy bátornak képes titulálni olyan beszari alakot, mint Al. Az, hogy véget vetett az életének, kicsit sem bátorságra vall. Gyáván megfutamodott a felelősség és a bűntudat elől. Arról nem is beszélve, hogy amit Trisszel tett, csakis a gyávaságát bizonyította, és ha visszagondolok, a beavatás kezdete óta egyetlen olyan tette nem volt, amit bátornak lehetett volna nevezni.

Épp Eric az, aki dicsőségesnek nevezi az általa választott véget, mikor ő volt az, aki a késdobálás alatt megbüntette a gyávaságáért. Na meg mintha Ericről mintázták volna a bátorság szobrát... Már a gondolat is horkantásra késztet.

– Mi bajod van, haver? – kérdezi Zeke értetlenül. – Azt hittem, elégedett leszel.

Szúrós pillantást vetek felé, amit meghátrálásra készteti. Nem tetszik a vád, hogy örülök egy ostoba kölyök halálának, akármennyire is fojtogat a gyűlölet már a gondolatára is. A legnagyobb hibát akkor vétette, mikor csoportot váltott. Mikor a Bátrakat választotta. Ostoba volt, hogy egy pillanatig is azt gondolta, itt megtalálhatja a helyét. Nem, sokkal jobban járt volna, ha a Barátságosaknál köt ki.

Tudom, hogy elkeseredésében, irigységből és Peter manipulációjának hatására fordult a barátja ellen, de ez nem jelenti azt, hogy ez egy kicsit is csökkentené tettének súlyát. Ahogy azt sem, hogy a megértésem egyenlő lenne a megbocsájtással.