Divergent Fanfiction: A társadalom peremén

2. fejezet - Négyes

2.

NÉGYES

A következő reggelen a fejem lüktet, a gyomrom kavarog, és nem az alkohol utóhatásaként, mivel annyit nem ittam, hogy a másnaposság tünetei jelentkezzenek. Inkább a retinámba égett kép van rám ilyen hatással.

Az este eseményei összefolynak az elmémben, köd telepedik rájuk. Csak a hasogató fájdalomra emlékszem, ami a mellkasomba költözött, és még most is fojtogat. Minden levegővétel nehézséget okoz így, hogy egy mázsás súly nyomja le a tüdőmet.

Arra emlékszem, hogy Zeke futott oda hozzánk. Gondolom a vezérlőteremből mindent látott. Hirtelen termett ott, és kiabált nekem valamit, de nem értettem. Még fel is pofozott, de így sem sikerült kiszakítania a kábulatból, amibe zuhantam.

Az rántott vissza valamelyest a valóságba, mikor kitépte a kezemből Trist, és rám förmedt, hogy kövessem. Tiltakozni akartam, visszahúzni a törékeny testét a karjaimba, ám Zeke meg sem várta, hogy bármit reagáljak, elindult sebes léptekkel a Kút irányába. Szerencsére a lábaim automatikusan a nyomába eredtek, mert a tudatom még mindig próbálta feldolgozni a barátom hirtelen megjelenését.

A következő emlékképem, hogy reszketve ülök egy széken, körülettem emberek sürgölődnek, édeskést ízt érzek a számban. Zeke mellettem van, a vállamat szorítja, és valamit magyaráz a sokkról és nyugtatóról, de nem igazán értem. A gombóc a torkomban fullasztó, a nyomás a szemem mögött pattanásig feszül. Érzem a kialakulóban lévő könnyeket. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy leküzdjem a késztetést, és utat engedjek nekik.

Nem, nem eshettem szét ettől is jobban.

Arról végképp nincs emlékem, hogy kerültem ágyba. Vagyis jobban mondva Zeke kanapéjára. Ez pedig rendkívül zavarba hoz.

Semmivel sem érzem nyugodtabbnak magam, a sokk még mindig nem múlt el teljesen. Hogy is múlhatna, mikor állandóan magam előtt látom, ahogy a megtört teste a poros padlón, mozdulatlanul hever. Úgy hiszem, ezt képtelen leszek valaha is elfelejteni.

Hogy lehetnék nyugodt, mikor a felavatottam a gyengélkedőn fekszik – ki tudja milyen állapotban.

Miután nem látom Zeke-t, se a szobatársát, akinek mindig elfelejtem a nevét, most meg különösen nem érdekel, hogy hívhatják, úgy döntök, az ebédlőbe megyek. Nem mintha kicsit is éhes volnék. Ráadásul amint belépek, a szokásos reggeli zsivaj bántja a fülemet, és csak szédelegve sikerül nagy nehezen megtalálni a barátaimat.

Csak miután leülök Shauna mellé veszem észre, hogy gyakorlatilag az egész étkező engem bámul. Értetlenül viszonozom a kíváncsi vagy épp döbbent pillantásokat.

- Véres az arcod, Négyes – magyarázza Shauna, Zeke pedig bólint.

Dörzsölni kezdem az arcom, amiről sötétvörös konfettiként pattog le az alvadt réteg. Minden bizonnyal a saját vérem, rémlik is valami, hogy felszakadt a szemöldököm. Mikor oda kapom a kezem, tompa fájdalom hasít belé, de az ujjaim finom kötést tapintanak.

Lehet célszerű lett volna a tükörbe néznem, és megmosakodnom, mielőtt kiléptem volna Zeke lakásából. Habár egy kicsit sem érdekel.

Nagyot sóhajtok, és Zeke felháborodott habogásával mit sem törődve lehúzom a kávéját, ami baromi keserű – elfelejtettem, hogy feketén issza –, és a vajas pirítósát a számba tömöm. A falat rögtön vissza kívánkozik, de elnyomom az erre való késztetést.

Ami elég könnyen megy, és helyét a fortyogó düh veszi át, amint a pillantásom megakad Peter sápadt, feldagadt arcán. Pedig nem hinném, hogy képen töröltem volna, ám ezek szerint a verekedés fele nem is tudatosult bennem. Ám még így is kevés zúzódás borítja őt is, meg a haverjait is.