▶2/20.rész◀

3.1K 304 141
                                    

Felhívás!

 Ez a rész sokakat kikészíthet, Aaron rajongók kicsit kiborulhatnak, rajongóik halálomat kívánhatják! Előre is elnézést kérek, és kérlek, zsebkendőt készítsetek be! Erőt és kitartást! Puszi (azért még szeressetek)


Holy


Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.  

Senki nem érzi azt a gyötrelmes kínt, csak te. Ahogy körbe járja tested minden egyes szegletét, ahogy próbálod elterelni róla a figyelmedet, ahogy mások próbálnak lelket önteni beléd, mind hiába való. Csak őt látod mindenhol. Csak az ő szavai csengnek füledben, az arcát látod minden kis apróságban, és tudod, hogy az a pillanat soha nem fog vissza térni. Hiányzik. Rettentően hiányzik, és mással soha nem fogod tudni ezt a hiányérzetet pótolni. Se egy másik örömteli pillanat, se egy másik személy. Csak őt akarod, de tudod, hogy soha többé nem lesz közöttünk.

- Kicsim..

 - Hagyj. - nem érdekeltek szüleim monológja, se a megértő szavaik, csak a magányra volt szükségem. Az egyedüllétre. Nem akartam, hogy sajnálatot tanúsítsanak felém, nem érdekelt szánalmas tekintetük. Egyedül akarom feldolgozni, hogy Aaron..hogy Aaron meghalt. 

10 napja már.  Nincs velem. Az az ütközet, az iszlámokkal való háború. Senki nem tudja hogyan történt. Egyszerűen eltűnt, nyoma veszett. Senki nem talált holtestet, de őt sem látta sehol senki. Elveszítettem.

- Holy.. - lépett be az ajtómon Adam. Azóta nem vagyok hajlandó senkivel beszélni.  Szomorú tekintettel vizsgált, miközben az ágyamon egy párnát ölelve sírtam.

- Ne most, Adam. Nem akarok róla beszélni. - szipogtam, közben az asztalon lévő zsebkendőért nyúltam.

- Pedig most már ideje lenne. Mindenkit eltaszítasz magadtól. Mire jó ez? - ült le az ágyam szélére, majd kezét a combomba helyezte, amit azonnal lesepertem magamról.

- Nem akarom, hogy sajnálj. Nem akarom, hogy vigasztalj. Nem kell a segítséged, ahogy senkié sem. - mondtam nagyobb hangerővel annál, mint ahogy szerettem volna. Nem akartam bántani Adam-et, vagy így beszélni vele, de nem érdekel, hogy ki mit mond vagy gondol.

- Legalább hallgass meg. Aztán ígérem kimegyek. - nézett rám nagyra nyílt szemekkel, remélte, hogy beleegyezek.

- Mi hasznom belőle? - érdeklődtem.

- Mert elhiszem, hogy fáj. Benned van, és benned is marad, de csak addig, amíg meg nem érted, és el nem tudod engedni. Onnantól könnyebb lesz. De igen, még érezni fogod néha, fájni fog, de egyszer majd eljön annak is az ideje, amikor fájdalom nélkül tudsz azokra a sebekre nézni, amik most megölnek. Mosolyogva, mert pontosan fogod tudni, hogy melyik hova vitte el. Örülj neki, ha fáj. Megváltoztat, megerősít, bátrabbá tesz. Nem fogsz félni. Csak egyszer kell erőt venned magadon, onnantól menni fog. Aztán meg fogod tudni, hogy mindenen túl tudod tenni magad. Mindig. - tátott szájjal hallgattam végig Adam szavait, amik lassan végig kúsztak a fülemen keresztül az agyamig, ahol fészket rakott a tudat, hogy erőt kell magamon vennem, és szembe kell néznem a fájdalommal. Fel kell dolgoznom az elvesztését, meg kell birkóznom ezzel a ténnyel. 

Aaron, életem szerelme nincs többé. Mindig kérdezősködtem, hogy esetleg, tudnak-e róla valamit, vagy esetleg találtak-e nyomot, de mindig az a válasz, hogy semmi. A nagy büdös semmi. Már azt is felajánlottam, hogy besegítek a keresésbe, de minden ilyen segítségemet elutasították. Az igazgatóság, a tábor dolgozói, a szüleim. Mindenki. Pedig tudják, hogy ez nekem mennyire fontos. 

***


- Szia Holy. - éjfélkor ugyanúgy kint ültem a dombon, ahogy mindig is tettem Aaron-nal. Mögöttem Greg állt, meggyötört arccal, kezében egy doboz cigivel.

- Megkínálsz? - köszönés helyett a cigaretta volt az, ami fontosabbnak bizonyult. Greg egy szó nélkül felém nyújtotta azt, amiből előhúztam egy szálat és a féltett gyújtómmal, amit Aaron szobájában találtam, rágyújtottam. A méreg kitöltötte a tüdőm minden egyes szegletét, kellemes érzés volt, bár az első slukk kicsit mellbe vágott, mert Aaron-nal cigiztem utoljára. Azt mondják a cigaretta nyugtató hatású. Nem mondom, hogy nincs így, mert mire a szál végére értem, egy fokkal jobban éreztem magamat. Addigra már Greg is mellettem ült, ő is szívta a saját cigijét. Nagyon sokáig ült mellettem csendben, egy szót sem szólt, csak nézte a csillagos eget. 

Jött fel a borulat, a csillagok lassan tűntek el az égbolton, és azoknak helyét, vastag felhőréteg vette át.

- Hiányzik? - lehelte Greg a szavakat a távoli messzeségbe. Nem nézett rám, nem várta a válaszomat. Egy kis idő múlva mégis mondtam valamit.

- Igen. - nem akartam róla beszélni. Igyekeztem erős lenni, és nem kiborulni, mint az elmúlt napokban.

- Nekem is. - ezeket a szavakat halkan ejtette ki, alig hallhatóan. Ekkor megint felém nyújtotta a kis dobozkát, amit el is fogadtam.

Mindig csak rá gondoltam, nem is tudtam semmivel elterelni a figyelmemet. Próbáltam másra gondolni, a nyugodt hetemre, amit nagyapánál töltöttem, de nem ment. Nem tudtam lenyugodni, a szívem mindig majd kiesett a helyéről. Ürességet éreztem a lelkemben, és féltem, hogy ez soha nem fog megszűnni.

- Mikor lesz ennek vége? - morzsoltam el egy apró könnycseppet, ami lassan folyt végig az arcomon.

Greg nem válaszolt. Elnyomta a csikket, majd felállt mellőlem, és vissza sétált a szobájába. Neki is nehéz, teljesen megértem. Ez olyan dolog, ami soha nem fog elmúlni. A végtelennek tűnő fájdalom, a magány.

Az égen egy csodaszép csillag ragyogott, a Vénusz csillaga. A szerelem jelképe, tudtam, ha Aaron él, akkor vissza tér hozzám! Bíztam benne, megígérte, hogy vigyázni fog magára. Hogy vissza jön hozzám.

- Aaron! Soha nem foglak elfelejteni. Itt leszek mindig, várni fogok rád! 

NagypályásokWhere stories live. Discover now