Érted adtam a lelkem

25. fejezet

Még egy szerencsétlen viszont van itt.

– Kié legyen? – kérdezi Eron, s a hajában matatva mosolyog. – Kevin? – emeli a szemöldökét. Eronnak rengeteg alkalma volt lélekfalókat ölni, viszont Kevin elsőnek találkozik az egyikkel, legalábbis tudtommal.

– Legyen! – feleli Kevin, és elindulna, de megragadom a karjánál fogva. Kérdőn rám néz, ami várható volt. – Mi a baj?

– Hadd végezzek vele én. – Nagy sóhaj után egyetért velem, hátra lépve, utat enged nekem. A vállamat mozgatom, mintha elgémberedett volna.

Igyekszem körültekintő lenni, mivel nekem sincs komolyabb tapasztalatom csak eggyel találkoztam eddig, viszont most itt van Eron, szóval közbe lép, ha valami gikszer történne.

Elindulok felé, de nem várja meg, hogy megtámadjam, ő akar kezdeményezni. Egy szót sem szólt eddig, lehet kivágták a nyelvét, s ahogy erre gondolok kuncogni kezdek.

– Mi olyan kurva vicces, ribanc? – szól be a csávó elég bunkón, ami kicsit meglep, tátott szájjal nézek rá, de nevetni kezdek rajta. – Mit tátod a szádat? – A hasát fogja, és eszeveszett röhögésbe kezd.

Eron nem gondolkodik, egy szempillantás alatt elemeire bontja a csávót.

Belegondolva neki nem is kell nagyon verekednie, ezzel a képességgel bárkit könnyen elpusztíthat. Kevinnel Eront nézzük, aki láthatóan marha ideges lett, amiért leribancozott a csávó.

– Szerintem, agyon kellett volna, verjem, amíg bocsánatot nem kér vagy ezerszer – mondja idegesen, ökölbe szorított kézzel. Most már leginkább azért mérges, mert túl hamar elintézte.

– Nyugodj meg, haver!

– Haver? – kiált rá Kevinre. – Mióta vagyunk mi haverok? – veti fel a kérdést elég bunkó hangnemben. A férfi csak vakarászni kezdi a tarkóját.

– Eron! – szólítom meg lágy hangon.

– Nem vagyunk haverok! Meg akartad húzni Evelynt! Hogy képzeled, hogy... Az, hogy élsz, neki köszönd! – kiabálja.

– Eron! Elég lesz! – ordítok rá, mert már elegem van ebből, mennék már haza. – Mit veszed fel a dolgokat? Szerinted igaz, amit mond? – hadarom el a dolgokat, s remélem, győzik követni.

– Jó-jó! – legyint felénk, majd eltűnik.

– Kevin, ne haragudj rá, de igaza van, nem vagytok haverok.

– Csak munkatársak akkor, igaz? – kérdezi letörten, mert ha nem lett volna ez, akkor haverok, barátok lennének még most is.

– Így van, már csak azok vagytok, de ott van még Stephen, meg én is.

Szívesen megölelném, mint barátot, de a múltkori után nem is érdemli meg, plusz a barátomnak egyáltalán nem tetszene.

***

Míg a többiek a táborban voltak, mi dolgoztunk, s én a maradék időmben a könyveket bújtam. Leginkább a villámlást, és a Lánctalant. Áldás, hogy nincs szükségünk alvásra.

Hajlani három van, éppen kávémat iszogatom, amikor becsúszik egy fekete boríték az ajtóm alatt. Tudnám, hogy ki hozza őket... Egyszer esküszöm kilesem!

Odaballagva felkapom. Kibontva csak egy nevet látok a fekete papíron.

Név: Allen Nathan – Kor: 40 éves – Halál oka: Egy fűrész szétvágja a fejét. – Helyszíne: London – Halál ideje: 03:10

Tyű! Ezt durva lesz végig nézni. Kell hozzá gyomor az tuti, szerencse, hogy nem ettem, így nincs mit kihánynom.

Azonnal indulnom kell, ezért kapkodva felöltözök és villámlok.

Egy faüzemnél vagyok, azon belül egy nyitott garázsrésznél, ahol ég a lámpa. Betekintve látok egy férfit, gondolom ő fog meghalni, s éppen egy asztali fűrésszel vágja a fákat. Aj-aj! Feszültnek tűnik, és eléggé kapkod. A fák körülbelül comb vastagságúak, lazán elbírja őket. Elnézegetem, ahogy dolgozik, mígnem elérkezik az idő. Hajol a következő fáért, de sikeresen megbotlik az asztal előtt heverő egyik darabban, amit nem rúgott félre, nem is értem, hogy gurult az oda. Nem vette észre, megbotlott és sikeresen fejjel esett az asztalra, ahol forgott a lánc.

Á! Mondhatom nagyon szép látvány, ahogy a férfinak kétfelé áll a feje. Ömlik ezerrel a vér, a gép pedig csak forog és forog megállás nélkül. Ha ember lennék, itt helyben összehánynék mindent! Sőt, elájulnék.

A férfi lelke megjelenik a test mellett. Káromkodik...

Előszedem a fekete dobozt, s beszívom a lelket, aki próbálna ellenkezni, kérdések hadával áraszt el, de nem vagyok köteles válaszolni rájuk. Nem pocsékolom az időm egyikre sem. Megigazítva a ruhám készülnék haza, de megpillantom magam előtt azt a férfit, akit Germnek hívnak.

– Mit keres itt? – vetem oda a kérdést bátran, mivel tudom, hogy még nem visz el magával, hiszen még mindig láncok borítják a testemet.

– Ha azt mondom véletlen egybeesés, akkor elhinnéd? – mosolyogva tegez engem. Esküszöm flörtölni próbál, ahogy kétszer is kacsint rám. Mi a franc?

– Tegyük fel, tényleg véletlen volt – rakom csípőre a bal kezemet, a jobbal pedig a táskám szorongatom. – Miért járt pont erre? A lélekért?

– Így van, kell nekem, szóval add szépen ide! – kéri kedvesen, de nagyon gyanús ez a viselkedés nekem.

– Ugyan, miért adnám oda? – fintorgok, erre láthatóan morcos lesz.

– Azért, mert ha nem teszed... – ugrik mellém, és a fülembe suttog olyat, amitől kiráz a hideg, és megremeg a testem.