Utálom Az Életem |befejezett|

A történtek után...

Luna halála után; Jason szemszöge
_____________________________

Hogy mit is éreztem azon a napon? Szavakba sem tudom önteni. Azt viszont biztosan állítom, hogy életemben nem üvöltöttem és sírtam még annyit, mint azon a napon.
Hihetetlen hogy mit okoz az ember életében egy rossz lépés, vagy meggondolatlan cselekvés. Az én meggondolatlan cselekedetem annyira meghatározta az életem, hogy ezzel a tudattal kelek fel, fekszem le és élem a napon többi részét, annak ellenére is hogy naponta magaménak tudhatom a világ legcsodásabb dolgát; az apaságot.

Visszaemlékezés
Három éve:

- Most pedig szeretném, ha elbúcsúznátok Lunától, legutoljára. Isten nyugosztalja - zárta le a hosszas ideig tartó beszédét a pap. Most nagy kérdés lehet, hogy hogyan temethette el pap, ha öngyilkos lett. Lunának papírjai voltak arról, hogy képes olyan tetteket tenni, amiket megbánhat. Hogy mentálisan sérült.
Látszott rajta, hogy depressziós, de a papírjairól talán még a Tim sem tudott. Járt már pszichológusnál, pszichiátrián...

- Ó, szegény kislány, előtte volt még az élet! - sóhajtozza egy nő a sok közül. Talán ez a nő tudja, hogy Luna igazán szenvedett?

Minden hozzátartozó ott volt, aki kicsit is ismerte Lunát. Igen, még a vérbeli szülei is, és a nevelőszülei is. Timmel mindenkit felkerestünk.
Apropó, Tim...eléggé magába és az alkoholba temetkezett, próbálta feldolgozni a dolgokat több kevesebb sikerrel. Nem is nagyon beszéltünk akkor. Mindegyikünk gyászolt, és még most is gyászol.
A látvány, amit átéltem...magam előtt láttam lezuhanni egy magas épületről életem szerelmét, egy féloldalas mosollyal az arcán
esés közben. Boldog volt, amikor ezt tette? Mert mi, akik itt maradtunk a szomorúságunkkal meg a gyásszal, azokat nem mondanám boldog embereknek.
Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam a nélküle való életet.
Semmi sem pótolhatja azt a boldogságot amit akkor éreztem, mikor ránéztem.
Azt az érzést, mikor ajkaink összeolvadtak, és magunkénak tudhattuk egymást.
Azt az érzést, mikor a karjaimba olvadt törékeny testével, és tényleg, igazán éreztük az egymás iránti szeretetünket.
A sírja előtt állok. Fekete, néhol szürkésebb a sír, rajta sötét színű rózsákkal.
Kezdett bekönnyesedni a szemem, mivel újra és újra felidéztem magamban a legfontosabb emlékeinket, ezért egy nagy levegőt vettem, majd szaggatottan kifújtam azt. Beletúrtam a hajamba.
Csak egy kérdés kattogott bennem abban a pillanatban: Luna, mit fogok én nélküled kezdeni?
Te voltál az életem, a szerelmem, és az a megbánás ami bennem élt...az egy ember számára egészen elképzelhetetlen. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, és nem rúgnék be azon az éjszakán. Dehát késő bánat, nem igaz?

- Jason, Jason, miért vagy ekkora seggfej? - suttogom. - egy kibaszott nagy seggfej...egy szánalmas ember, egy... - elcsuklik a hangom. Képtelen vagyok beszélni, gombóc növekszik torkomban. Mintha még lélegezni sem tökéletesen tudnék...

Luna, az elvesztésed a legrosszabb, ami történhetett velem. Könnycsepp folyik végig az arcomon. Nem törlöm le. Mégtöbb követi.
Senki sincsen körülöttem. Mindenki elment volna? Egy pár órás beszéd, és utána a legtöbb ember nem gondol erre az egészre napokig?
Hogy lehetnek ilyenre képesek?
Én pedig itt rohadok a bűntudatommal, a szomorúságommal és az ürességemmel. Egyszerűen mintha meghalnék nélküled, Luna. Teljesen meghalok belülről.

Jelen:

- Apa, apa! - ráz ki gondolataim közül Charlotte. Gyönyörű kék szemeibe ha belenézek, annyiszor Luna jut eszembe. Aztán pedig Violet, az anyja. Helyén van ez így,  hogy még mindig te jársz az eszemben, Luna? Az agyam minden zugában csak te jársz, egy másodpercre sem tudlak elfelejteni több, mint három éve. Fel kellett hogy nőjek, te pedig velem együtt nőttél. A szívembe zártalak, azt hiszem egy életre.

- Szívem, indulhatunk? - mosolyog rám bájosan Violet, kinek a világ legszebb kislányát köszönhetem. Violet, ha tudnád, hogyha akárhányszor rádnézek, Luna jut eszembe... én is tudom, hogy ez nem helyén való. Egyszerűen nem tehetek róla.

- Persze - próbálok visszamosolyogni, de úgy érzem, hogy csak egy vicsor lett. Pocsékul érzem magam. Egy ember érezheti magát ennyire rosszul egyáltalán?

- Minden rendben van?

- Persze. - tudom le ennyivel, majd a kezembe veszem a kocsim kulcsát, és megpörgetem az ujjaim között. Kéne vezetnem? Nem szeretnék balesetet okozni. Csak elterelődnének a gondolataim, attól tartok... - Mi lenne, ha ma te vezetnél, Violet?
Egy bólintást kapok válaszul. Semmi kedvem sincsen most elmenni vacsorázni. Tényleg pocsékul vagyok. Érezte már valaki azt, hogy három embert szeret egyedül ezen a földön? És érzett már valaki ugyanolyan szerelmet egy halott lány után, mint én, három év elteltével is?
Beülök az autóba. Mennyi idő telik el? Tíz perc? Fél óra? Talán egy? Nincsen időérzékem.
Csak megjátszom magam. Kell ez nekem?
Tudok én így apa, és férj lenni?
Egyre jobban azt érzem, hogy a válasz erre az egy kérdésre az az, hogy nem...

- Ki kell mennem a mosdóba. - morgom a feleségem fülébe. Ismét csak bólint.

Tudom, hatalmas marha vagyok. Viszont nem tudok mit tenni. Luna, az őrületbe kergetsz. Egyszerűen meghalok. Magamra zárom az ajtót a mosdóban. Előveszem a papírt és a tollat, amit az ingem zsebjébe csúsztatva hoztam el egészen idáig. Felnőtt férfi vagyok. Tudom, hogy mit csinálok. Sírni kezdek. Zokogni. Nagyon fáj. Nagyon fáj, az elvesztése. Homályos tekintettel ráfirkantok pár sort a gyűrött kis tenyérnyi lapra:

" Szia, Violet. Azt hiszem, ennek itt volt már az ideje. Hogy elbúcsúzzunk. Nagyon szeretlek, nem erről van szó. Arról van szó, hogy lassan két éve nem tudok önmagam lenni. Hogy kezdek meghalni egy kicsit, mégha nem is ezt mutatom. Szerintem ezt olvasva rájöttél, hogy mit akarok. Meg szeretnék halni. Nehéz erről beszélnem... talán gyáva vagyok. Talán bűnhődni fogok ezért. De tudd, imádtalak téged is, és a kis Charlottet is. Ne haragudjatok. Remegek. Zokogok. Nem tudok mást mondani. Szeretlek titeket. "

Rettentően üres lett ez a kis levél. Nem tudtam beleadni az érzelmeim. Vannak még olyanjaim? Vagy mindet elvitte a fájdalom?
Egy dolgot tudok: borzalmasan érzem magam. Hogy tudtam eddig élni?
Előhúzom nadrágom zsebéből a késem, ami nagyon nagyon kicsi. Pont belefért a zsebembe. Mintha erre termett volna, hogy én most végezzek magammal. Most el fogok vérezni. Teljesen épelmejűen. Sírva. Fájdalommal telien. Hamarosan találkozunk, Luna.

Tim szemszöge

Azt hiszem, egyre kevesebbet gondolok a történtekre. Jason, és Luna elvesztésére. Azt hiszem, hogy az érzelmeim egészen eltűntek.
Szakállam van. Hosszú hajam. Mióta nem láttam már napfényt? Talán egy hete? Azt hiszem, igen. Milyen nap is van? Egyáltalán milyen hónap? Mikor ettem utoljára? Semmit sem tartok számon. Csak ülök. Bambulok. Képtelen vagyok aludni. Képtelen vagyok akármit is csinálni.
Ez állapot? Talán csinálnom kéne valamit?
Csatlakoznom kéne? Akkor jobb lenne? Talán nem érezném ezt a...semmit. Borzasztó semmit sem érezni. Nagyon üres vagyok.

Elkezdek a vak sötétben a konyhabútor fiókjában kotorászni. Ez elég éles vajon? Biztosan. Mikor gondolkodtam utoljára az önyilkosságon? Úgy minden áldott nap, azt hiszem.
Egyszerűen förtelmes így létezni. Vagy mit csinálni. Nem is teljesen élek. Talán már halott vagyok félig. Mit számítana, ha ezt most végighúznám az ereimen? Egészen erősen. Senki sem keresne. Eddig sem kerestek. Minek éljek? Viszont talán ezek után veletek fogok élni, Jason és Luna.

Tudom, nagyon nagyon megvárattalak titeket. Nagyon rövid is lett. Lehet nem is olyan, mint régen. Nagyon régóta nem írtam már, igazából...
Megpróbálom hozni hamarosan a happy endes részt, amiben Luna nem halt meg, és azt is leírom.
Köszönöm, hogy végigolvastátok.