It is my real love (magyar)

Tizenkettedik fejezet

Mikor Miyuki áthívott magához, mert állítólag valami fontosat akart mondani akkor nem pont erre gondoltam mikor beléptem a szobájába. Már csütörtök volt én pedig kezdtem megszokni a folytonos izomlázt. Nem múlt egy cseppet sem, hazug az aki azt mondta még többet kell rá dolgozni ahhoz, hogy elmúljon. Nyilvánvaló, hogy ő sose edzett annyira, mint mi, mivel a szívemet is kiköptem minden egyes edzés után. Csak arra vártam, hogy beleeshessek az ágyamba, inkább tusoltam reggel csak ne kelljen még hanyagolnom a fekvő helyemet. Eleinte még sétálni se tudtam normálisan. Kedden megint Furuya-val próbáltuk egymást lökdösni a hálónk felé, de egyikünk fáradtabb volt a másikunknál. Szerdán újra kifogtam valakit aki még halálán volt, Harucchi feküdt úgy, mint egy halott a földön, ezért nagy nehezen felkaptam nehogy ott halálozzon el nekem, mert akkor a testvére biztos agyon fog verni. Lihegve mentem aznap éjjel is lefeküdni, csütörtök reggelre viszont már kezdett látszani kezeimen a sok dobálás mellékhatása. Eleinte Eijun és Furuya is irigyelték tőlem, hogy az edző megengedte nekem, hogy dobjak, viszont mikor meglátták csütörtök reggel hogyan néznek ki Eijun aggódva nézett rám, még Furuya is lejjebb rakta a pálcikáit. Remegő kezekkel leraktam a tálcát, de ez már eleve egy nehéz feladatnak tűnt, ugyanis a tenyeremet teljesen kikészítette a labda, amiket például tegnap alig 2-3 perces szünetekkel dobtam körülbelül négy órán át. Kicsit égtek, de gondoltam majd elmúlik, addig is pedig köszöntem a többieknek hátha elterelem a gondolataimat a lüktető fájdalomról.

- Jól aludtatok?

- Majdnem, közel álltam hozzá, de elrepült mellettem az isteni pillanat. - felelte Miyuki csalódottan nézve az ennivalóját, mintha ő tehetne róla, hogy nem aludt jól az este.

- Én jól aludtam. - válaszolt Harucchi próbálva a deprimáló légkört valamivel feloldani. - De jobb lett volna, ha nem horkolnak.

- Azt hiszem azt álmodtam, hogy futottam és most még fáradtabb vagyok. - Eijun felemelte a tekintetét az égre, mintha segítséget akarna kérni.

- Én... - Furuya nem tudta befejezni a mondatát, mert egy vigyorgó Ryosuke jelent meg egy hadseregnyire való ennivalóval a tálcáján. Nem tudom hogyan fért el benne ennyi kaja, mikor elég alacsony termetű, még Harucchi is kicsit megijedt mikor testvére a semmiből tűnt elő.

- Sziasztok fiatalok, hogy bírjátok a kínzások hetének negyedik napját? - mellém furakodott, majd neki is látott enni.

- Vegyülsz a fiatalokkal? Nem nőttél te ki ebből? - automatikusan kontráztam a beszólására, halkan füttyentett egyet válasz képen, ugyanis Miyuki hamarabb szólalt meg.

- Ezzel arra célzol, hogy én is öreg vagyok?

- Igen és fiatalnak próbálod magad beállítani kevés sikerrel.

Ezen mindegyikünknek nevetnünk, de legalább kuncognunk kellett. Az egyetlen aki továbbra is kifejezéstelen tekintettel evett az Furuya volt. Szemeit rám emelte, nem volt nehéz észre vennem, mivel pont velem szemben ült. Magam sem tudom milyen okból figyelem meg ennyire, mintha csak várt volna arra a pillanatra ami körülbelül rá egy percre történt. Összepréselve ajkaimat széjjel szakítottam a pálcikáimat, majd jobb kezemmel óvatosan megfogtam, de még így is éreztem, hogy mennyire lüktetni kezd a tenyerem, az ujjaim pedig csíptek mikor jobban megszorítottam a tárgyat amivel enni készültem.

- Hana-chan. - Harucchi félénken nézett rám Furuy mellől. - Minden rendben?

- Persze, miért ne lenne? - elkezdtem enni normálisan a pálcikáimmal, Furuya továbbra is nézett, éreztem ahogy lyukat éget a fejembe.

- Mintha remegnének a kezeid? Megértem, hogy izgulsz amiért ilyen ügyes felsőbb évesekkel vagy együtt... - Miyuki eleinte vigyorogva beszélt és felfelé emelte a szemöldökét, de rögtön lehalkult a hangja amint véletlenül kiejtettem a kezeimből a pálcikákat, így pedig látható lett a kisúrolt tenyerem, legalábbis a jobb. Furuya-nak a szemei elkerekedtek, el akartam dugni őket az asztal alatt, de úgy tűnt, hogy szólni akar, miközben egyik kezével felém kezdett nyúlni.