It is my real love (magyar)

Hatodik fejezet

Három kávés pohár pihent az asztalomon miközben figyeltem a táblát a helyemről, Eijun két paddal előttem olyan nyugodtan horkolt, még csak nem is akarta tettetni, hogy nem fáradt, bár én próbáltam eltitkolni rajtam is eléggé látszottak a stressz nyomai amit a következő meccs okozott, ugyanis az edző engem is bevett a csapatába, persze ez attól még egyáltalán nem biztos, hogy játszani is fogok. Mégis rendületlenül edzettem tovább és tanultam, közben pedig néha-néha benéztem órákra is nem feledkezve meg más kötelességeimről sem, pont ezért ittam most a negyedik kávémat biológia óra közben. Lemásoltam az ábrát mikor meghallottam ahogy rezeg a padomban a telefon. Gyorsan kivettem onnan, hogy megnézzem mégis ki írhatott ebben az időben, hiszen lassan ebéd szünet lesz.

„Hana-chan nem kellene annyi kávét igyál, még a végén felrobban a szíved"

Félmosollyal a számon felnéztem a barátnőmre, aki két paddal az ablak mellett ült aggódó tekintettel nézve rám. Vigyorogva legyintettem és vissza írtam neki, hogy ne aggódjon semmi miatt, mert kezdek hozzá szokni, ami mondjuk orbitális nagy hazugság volt. Erősebben megszorítottam a tollamat, mivel remegni kezdett az ujjaim megint, mostanság a több gyakorlás eléggé meglátszott rajtam, ugyanis az izmaim lassan kezdtek tönkre menni, ezért úgy döntöttem lazább edzéssel zárom le a napomat, súly emeléssel. Valahogy ki kellett alakítanom az izmait máskülönben örökké hátul maradok azt pedig nem engedhettem meg magamnak. Észre se vettem először mikor megszólalt a csengő, csak mikor már több szék kihúzás hallatszott körülöttem és ahogy Eijun felkiált mert felébresztette egyik osztálytársunk. Haru felém sietett kezében az uzsonnájával, ezért én is felálltam, hogy együtt menjünk ki enni a közeli padokra amik kint voltak a sok zöld fa alatt. Közben elhaladtam a felsőbb évesek mellett akikkel szoktam játszani baseballt, véletlenül majdnem köszöntem is nekik, de gyorsan elfordítottam az ablakok felé a tekintetemet véletlenül se találkozzon az ő szemükkel.

- Nehéz lehet...ez a sok elvárás. – barátnőm szomorúan nézett rám, ennyi pont elég volt, hogy majdnem elessen a folyosón, de én elég gyors voltam ahhoz, hogy elkapjam a karjánál fogva mielőtt meg nem puszilja a földet. – Gyááá. Gomee (bocsi)!!!

- Meg ne halj nekem. – feleltem csitítgatva, mert így is eléggé felénk irányult a figyelem, én pedig ezt akartam a legkevésbé. Elrángattam a hátsó kijárathoz ahol a legtöbb diák már elfoglalta a kinti ebédlőket, de még láttam, hogy hátul van egy üres hely, ahol senki se ül még, ezért hamar lerohantuk.

- Ez közel volt, megmentetted az életemet Hana-chan!

- Igen, és bármikor el is vehetem, ha ilyen hangos vagy. Én itt próbálok menekülni a senpaiok (felsőbb éves diák) elől, te meg még jobban felhívod a figyelmet, mi lesz legközelebb?

- Látod erről beszéltem! Nem kell ennyire izgulj minden miatt...megértem, hogy nagy a nyomás, de néha szórakoznod is kellene, elfelejteni, hogy mi a feladatod, csak egy kis ideig.

- Könnyebb mondani. Múltkor is hajszál híján jött rá Furuya, hogy lány vagyok, mert éppen fürödtem. – suttogtam közelebb hajolva miközben kivettem a zacskóból a bentomat.

- Waaa, na ne. Komolyan láthattad félmeztelenül?! Lucky (szerencse)!! – csillogó szemekkel hajolt át az asztalon, majd megragadta az egyenruha zakómat amitől majdnem elállt a lélegzetem. – És? MILYEN?

- Eressz már! – sziszegtem miközben próbáltam kibújni az ádáz szorításából. – Nem láttam meztelenül, csak a felsőtestét.

- Ez pont elég. – lihegte izgatottan.

- Istenem, nem kellett volna megszólaljak. – feleltem megdörzsölve a szemeimet teljesen megfeledkezve róla, hogy smink van rajtam, ezért frusztráltan elővettem egy tükröt a zsebemből, hogy megnézzem mennyire pandásodott el az arcom.