Második fejezet

157 4 0
                                    


Az órán azon kaptam magam, hogy egyre csak szendergek el, ezért feljebb tartottam a könyvemet, mintha olvasnék, de valójában csak próbáltam álcázni a nagy fekete karikákat a szemeim alatt amit az éjjeli edzés okozott. Véletlenül tovább maradtam, mint kellett volna, pontosabban ébredésig, így már nem is volt értelme vissza feküdjek aludni, egyenesen mentem a tusolókhoz, nem is volt probléma egészen déli tizenkettőig amikor is kezdtem érezni ahogy rám száll a fáradtság, pedig ma eszem ágában sem volt még aludni. Ha már egyszer belekóstoltál a tiltott gyümölcsbe akkor nem állhatsz le, ma is ki akarok menni gyakorolni, biztos nem maradok reggelig, de jó lenne csak egy pár órát dobni, és úgy érezni magam, minta életemben egyszer én vagyok a sztár és azt csinálom amit akarok.

Haruno aggódva nézett rám egész nap, bár nem szólt semmit miért vagyok ennyire fáradt, mikor látszólag tegnap még semmi bajom sem volt, mégis éreztem a pillantását néha a hátamon amit nem tudtam nem észre venni. Ebédnél aztán nem bírta ki és letámadt a pálcikáival, szinte szó szerint, mert véletlenül kirepültek a kezeiből egyenesen majdnem az arcomba, ha nem vagyok elég gyors és kapom el őket út közben. Páran megálltak mellettünk, abbahagyták az evést és a beszélgetést, legalábbis akik látták ezt a jelenetet, egy pillanatig azt hittem rájöttek valamire, de nevetve leszidtam a lányt így valószínűleg azt hitték véletlenül kaptam el. Magamban áldottam az eget amiért ilyen együgyűek is tudnak lenni az emberek.

- Sajnálom Hanabii-chan! Nem akartam. – kért bocsánatot miközben átvette a pálcikáit tőlem. Nem kerülte el a figyelmemet a „chan" használat, ami a tegnap előtt még csak „san" volt. Te jó ég hova kerültem.

- Ne mondd ki a teljes nevem, elég megalázó. – suttogtam neki embereket ölő tekintettel. Ő csak bólintott vidáman, de a következő pillanatban ujjával a szemeimre bökött.

- Mitől fáradtál le ennyire? Úgy értem azok a karikák egy elefántot is el tudnának takarni.

- Az is a célom. – feleltem ironikusan, de a lánynak nem esett le, ezért csak legyintettem és tovább ettem csendben.

- Ma is segítesz az ennivalóban, ugye? A fiúknak lesz egy esti edzése...a harmad éveseknek. – folytott hangon beszélt, mintha valamilyen titkot osztott volna meg velem, de ettől legbelül sikongatni kezdtem, mint egy kislány. Ha tényleg a legjobbaknak lesz edzésük akkor első sorból nézhetem ahogy játszanak és ha szerencsém van elleshetek egy-két dolgot a híres dobótól, meg a többi játékostól is.

-Humm, persze. De megnézzük ahogy játszanak is, nem?

- Hogyne! Az volt a rejtett célom, azért is szóltam. – izgatottan bólogatott. – De...az a gond, hogy nem kellene elhagyjuk a konyhát.

- Kitalálok én valamit, ne aggódj. Te csak kövess csendben. – néztem rá jelentőségteljesen próbálva aláhúzni a csendben szót. A lány heherészve bólintott, majd lenyugodva tovább evett teljesen megfeledkezve a karikás szemeimről.

Legalább négy kávét ittam meg estig, valahogy ki kellett bírnom az órákat, utána pedig még volt nekem is tanulni valóm és mire felfigyeltem máris este lett, technikailag, mivel kint még mindig teljesen világos volt hatkor. Éppen a rizset csináltuk csendben, hallatszott ahogy kint játszanak a nagyobbak, ezt nem hagyhattam semmiképp se ki, ezért próbáltam a fejemben kitalálni valamit ami legalább egy kis ideig távol tart a konyhától. Nagyot nyelve eszembe jutott egy veszélyes, de eléggé hatásos módszer, ami még azt is megérné, hogy megbüntessenek érte. Kiszökünk, ennyire egyszerű az egész. Haruno kerek szemekkel hallgatta a tervemet, egy pillanatra meggondolta magát, de mikor mondtam neki, hogy engem az se érdekel akkor ő is elhatározta magát és velem tartott miközben kötényben kifelé siettünk a konyhából, út közben levettük őket, ne tűnjünk annyira szerencsétlenekhez. Lassítva mentem egészen a rácsokig amikbe erősen belekapaszkodtam nehogy elájuljak mikor láttam milyen ügyesen játszanak és milyen határozottak. A hideg is kirázott ahogy hallottam hogyan koppan a labda, vagy száguld el valaki mellett, teljesen ráállt a fülem erre és sose akartam itt hagyni ezt a helyet. Valahol hallottam, hogy Haruno megszólít, de rá se hederítettem, néztem ahogy a senpaiok játszanak ez által is valamennyire tanulva tőlük, alig vártam, hogy kipróbáljam azt a dobást amit az a fiú csinált...hogy is hívják?

It is my real love (magyar)Where stories live. Discover now