The first line |H.S. fanfiction|

Chapter 1

Őszintén megmondva, nagyot fordult az életünk az után, hogy Louis Tomlinson megosztotta a srácok videóját. Az 'átlagos' csoportból átkerültünk a 'népszerű' klikkbe a suliban. Igen, én is. Mivel az ikertestvérem és a többi hülye nem hagyta, hogy egyedül ebédeljek és odahívtak a 'menők' asztalához. Persze volt hiszti, sok hülye liba van az iskolánkban, aki megpályázta a fiúkat így, hogy azt hiszik ismerik Louist vagy a One Direction bármelyik tagját. És ha az igazat szeretném mondani, hogy a ribancok túlzott igyekvése, hogy felkeltsék a bandatagok figyelmét, már nekem volt kínos. Végül is az ikertestvérem előtt hajolgattak le a leejtett villáért miniszoknyában. Mondjuk, azt se mondom, hogy a fiúknak ez egy cseppet sem tetszik.
-Sziasztok!-veti le magát Sandra Calum mellé, miközben még lejebb húzta az amúgyis óriási dekoltású fekete pólóját. Persze hirtelen az összes fiú megnémult és csak ketten tudtunk válaszolni. Én és Calum köszöntünk csak vissza.
A többieknek hirtelen megint megeredt a nyelve, kivéve engem és Calumot. Calum kicsit olyan volt mintha elbambult volna...De pont az én szemembe nézve? Tudom, hogy uncsi vagyok, de hogy ennyire... Körül-belül 10 másodpercig tartott, hogy észrevegye magát aztán már egész szünetben csak a kaját bámulta. Rá se nézett Sandrara.
Sajnos ugye ez a szünet is eltelt, mennünk kellett megint órára. A banda nagy része a másik osztályban van, csak Cal maradt itt nekem. Mivel a többi osztálytársunkat nagy részt utáljuk, így miden páros munkánál mi társak vagyunk. Miután eltelt még egy kémia óra a mi baromkodásunkkal, dupla irodalom és egy francia (Calumnak olasz) már indultunk is haza. Calumnak van kocsija (egész tavaly nyáron dolgozott érte) , de neki mennie kellett banda-megbeszélésre, így én sétáltam haza. Ezért rossz hogy két felé vagyunk osztva. Ma is Lukeék előbb végeztek, ezért kellett Calnek sietnie, pedig igazán hazavihetett volna. Végül is mindegy, egy kis sétába nem halok bele.
Miközben sétáltam fel a dombon aminek nagyjából a legtetején van a házunk, összeakadt a lábam. Tudom, nagyon béna vagyok. Mondták már egy páran. Tesi tanárok, barátok, nem barátok, az ikrem... Majdnem mindenki. De ha ezt nézzük, ez most lényegtelen. Miután legurultam a dombon, szembe kellett nézzek egy olyan problémával, hogy nem tudok felállni.  Nagy nehezen mégis feltápázkodtam, és előszedtem a telefonom. Mivel nagyon okos vagyok, béna stb, így a hátsó zsebembe raktam. Vajon mennyire tört össze? Nagyon. Említettem hogy béna vagyok? Megcsörgettem Lukeot, hátha felveszi de nem. Ki van kapcsolva. Mivel a szüleink Amerikában vannak üzleti úton, így nem volt más választásom. Felhívtam a mentőket.
Nagyjából 10 perc alatg kiértek. Megvizsgálták a lábam, majd felraktak egy hordágyra és adtak egy nagyon erős fájdalom csillapítót, mert azt hittem a lábam le akar szakadni, azért fáj annyira. Ez ki is ütött.
Valószínűleg pár óra múlva ébredtem fel. Nem jó az időérzékem. Egy kórteremben voltam. Fel akartam álni, hogy mosdóba mehessek, de nem tudtam. Nem mozdult a jobb lábam. Majdnem szívrohamot kaptam. Esküszöm, először azt hittem levágták. De gyorsan felrántottam a takarót és így megláttam a begipszelt jobb lábam. Kicsit megkönnyebbültem. Miután megnyomtam a nővérhívót egy nagyjából 40es éveiben járó nő jött be a szobába.
-Miben segíthetek?-kérdezte kedvesen.
-Csak azt szeretném megtudni, hogy mennyi ideig lesz rajtam a gipsz.
-Ó, sajnálom, de nagyjából 2 hónapig.-megkönnyebbülten sóhajtottam. Idén már nem megyek suliba.
-És megmondana nekem még valamit? Hogyan juthatnék ki a mosdóba?
-Gyere, segítek.
Miután kikísért a vécéig, kiment és mondta, hogy csak szólhak ha végeztem.

Aznap még sokat segített a kedves nő, például segített felöltözni, mivel ma már hazamehetek, de a gipszem sajnos szigorú ágyfogságra ítél. Nem sokára Lukeék is megérkeztek.
-Istenem, nem kellett volna kikapcsolnom a telefonom! Mi történt? Jól vagy?-hadarta nagyjából 10 másodperc alatt.
-Én igen. És te? Csak mert te úgy viselkedsz mintha halálos sérülésem lenne. Halllóóó Luke, ez csak egy lábtörés!-próbálom észhez téríteni.
-Jól van, felfogtam. Csak tudod, féltem az én egyetlen húgocskám.-mosolyodik el gonoszan. Tudja, hogy utálom ha ezt így kihangsúlyozza. Az a 10 perc! Annyival idősebb mint én. Persze imád a nagyobbik ikernek lenni. Borzalmas.
-És meddig lesz rajtad ez az izé?-kérdezi Ash a gipszemre utalva.
-Azt mondták, hogy 2 hónap. Minimum. Ha nem sikerül annyi idő alatt összeforjon, akkor még több.-sóhajtottam.
-Ó.-a szobában tartózkodó összes fiú összenézett. Ajjaj. Ez sose jó.
-Mi az?-kérdezem, mert tényleges csalódottságot látok rajtuk. Pedig nem is rajtuk van a gipsz.
-Majd otthon elmesélem.-mosolyog rám hamisan Luke. Ismerem, hisz az ikrem.
-És majd rajzolhatunk rá?-kérdezi kicsit feldobódva Michael.
-Háttt... igen, ha nem a nemiszerveteket, vagy ahoz hasonló dolgokat pingáltok rá.
Megvártuk az orvosom, hogy elköszönjük és megtudjuk a következő röntgen időpontját. Amint ezt mindet letudtuk, elindultunk haza. Ilyenkor, amikor a szüleink elutaznak (ami egyre gyakoribb) sokszor itt alszanak a fiúk. Nem olyan sok idővel ez elött még az én legjobb barátaim is itt voltak ilyenkor, viszont a Louisos dolog óta nem beszélek velük, mivel rámásztak a fiúkra. Ja, igazi jó barátok, végül is csak a fél mellüket tolják az ikertestvérem képébe.
Amint beértünk, már mindenki indult fel velem a szobámba. Nem mondanám, hogy nagy, de öten simán elférünk ott. Miután Cal letett az ágyra (ragaszkodott hozzá, hogy felcipeljen a lépcsőn), eszembe jutott, hogy Luke azt ígérte mesél.
-És mi is volt a tárgyaláson?
-Turnére megyünk.-mondta egy nagy levegővételt követően Luke. Én pedig azt hittem elájulok.
                                                Réka

Na hali emberek, ha van itt bárki is aki olvassa ezt a könyvet. Ha tetszett vote-olj és a véleményedre is kíváncsiak vagyunk.
Xx
Ui.: A zene a lábtörés miatt lényeges. Az angolt értő olvasók érteni fogják.
Uui.: Tudom hogy azt mondja hogy 6 évesen törte el a lábát. Ez is csak Olivia bénaságát mutatja.😂