She a good girl

I'm gonna be crazy

Másnap reggel összegabalyodva keltünk fel. Legalábbis én. Cameron még aludt, de már nem sokáig, mivel ahogy megmozdultam, azzal együtt őt is felkeltettem, amit egy hümmögéssel adott a tudtomra, meg azt, hogy nem tetszik neki.
– Jó reggelt Cami. -bújtam még szorosabban hozzá, ha ez lehetséges.
– Nincsen jó reggel még, Chloe. -szólalt meg csukott szemmel.
– De az van, bár fogalmam sincs mennyi az idő. -kezdtem el köröket rajzolni a mutató ujjammal a meztelen mellkasára.
Morgott egyet, majd mocorogni kezdett. – Megnézed nekem?
A telefonom az ágy melletti kis éjjeli szekrényen feküdt. Ezzel csak az volt a gond, hogy Cameron oldalán, így ráfeküdtem, és úgy néztem meg, amit egy sóhajjal díjazott. Természetesen fiú létére nem hagyhatta ki, hogy belemarkoljon a fenekembe, amiről felcsúszott a pólója. Erre egy sóhaj csúszott ki a számon nekem is, ezért ahelyett, hogy megmondtam volna az időt, a mellkasába temettem az arcom, hogy ne lássa a piros fejem, mivel már kinyitotta a szemét. Az meg csak ráadás volt, hogy ott lent a boxerjában mocorogni kezdett a Kis-Cami, bár egyáltalán nem annak éreztem.
– Mindjárt tíz óra. -motyogtam az adott testrészébe ahova a fejem hajtottam. Nem voltam hajlandó felemelni amíg meg nem győződtem arról, hogy kevésbé piros.
– Korán van még. -dünnyögte.
– Mihez? -néztem fel rá egy sunyi mosoly kíséretében.
Elvigyorodott. – De kis perverz Chloé-m van.
– De te erre büszke vagy?! -jelentettem ki félig kérdésként.
– Még jó.
– Hallatszódik is a hangodon.
– Ma van kedved valamit csinálni?
– Nem tudom. -gurultam le róla mellé.
– Most miért hagytál el? -durcizott be.
– Nem hagytalak el. -fordultam az oldalamra, hogy a szemeimmel nyomon tudjam követni.
– Dehogynem. -erősködött.
– Így akarsz lerázni? -vontam fel a szemöldököm, mire szembefordult velem.
– Mi? Nem. Nehogy elmenj. -szorított magához.
– Nem megyek. Soha.
– Ígéred?
– Ígérem.

Este felére Rachel-el megbeszéltünk egy találkozót. Éppen oda igyekeztem, mikor belebotlottam egy idegen nőbe. Ezzel nem is lett volna baj, vagy, hogy fura érzésem támadt, ha még nem is állít meg ráadásként.
– Elnézést, várj csak egy pillanatra.
– Tessék? -néztem megszeppenten a nőre. Azt mondanám a harmincas és negyvenes évei közt járhat.
– Ismerős vagy nekem valahonnan. Nem találkoztunk mi már? -kérdezte kedvesen.
– Nem hiszem, hacsak nem pszichológus egy iskolában. -fogalmam sincs honnan jött az ötlet.
– De, az volnék.
Ez érdekesen hangzik.
– A St. Anna's High School-ban?
– Igen, igen. -ez még érdekesebb – Na, de ne haragudj, nem tartalak fel.
– Viszlát.
Hát ez rém fura volt. A dili doki a suliból? Az álmaim miatt lehet még meglátogatom. Jó fejének tűnt. Remélem az is.
A nagy elmélkedéseim közepette oda is értem a találkozó helyszínére.
– Szia. -üdvözöltük egymást egy szimpla, hétköznapi öleléssel. Kicsit még visszakozok vele kapcsolatban, a történtek miatt.
– Mizu? -érdeklődött.
– Semmi. Hallod, azt hiszem összefutottam a suli dili dokival.
– Micsoda? -kuncogott.
– Hát nekem jött. Aztán elnézést kért, de mielőtt elindulhattam volna, megállított.
– Hát ez, fura. Mit akart?
– Azt mondta ismerős vagyok neki.
– Hiszen annyi diák van a suliban. Miért pont te? Jó magad sem tudtad ő ki a halál.
– Egyáltalán miért állított volna meg? -merengtem hangosan.
– Ez tényleg elég érdekes.
– Igen. Átlagos embernek nem tűnik ismerősnek egy diák ekkora iskolából. Nem is láthatott. Szerintem legalábbis.
– Inkább ne beszéljünk erről, mert még rémeket fogok kergetni, és rosszat álmodok utána.
– Díjazom az ötletet.
Mielőtt elmentünk hozzájuk, beültünk kajálni a plázába.
Náluk az anyukája kedvesen fogadott. Nem tud semmit az incidensünkről.
– Kértek enni? Chloé?
– Köszönöm nem. Most ettünk.
– Hát akkor, ha bármi kell szóljatok. Rachel tudod hol találsz. -ezzel ott is hagyott minket.
– Miért, hol? -néztem furán Rach-re.
– A helyén. -forgatta meg a szemeit. – Szoba.
Felmentünk Rachel-ébe, majd közösségi oldalakat böngészve szórakoztunk.
Irkáltunk a fiúknak is mindenféle hülyeséget Viber-en.
Este lefekvés előtt az ágyában ülve pletykáltunk mindenféléről, míg egyszer csak fel nem hozta a témát.
– Amúgy. Nem akarsz még mindig beszélni róla, mi?
– Eltaláltad. Figyelj, ezen nincs mit beszélni. Megtörtént, és kész. Nem tudsz mit csinálni. Én sem.
– Igazad van.
– Tudom. Viszont ezért most kapsz. -kezdtem el ütögetni egy párnával. Ezzel el is voltunk egy darabig.
– Elfáradtam. -dőlt ki Rach.
– Én is. -majd követtem a példáját.
– Hát. Jó éjt.
– Neked is. -fordultam el, a paplant pedig a fejemig magamra húztam.

Reggel furcsa érzéssel keltem fel. Mintha részeg lettem volna, annyira nem érdekelt semmi.
Kimentem a fürdőbe, fogat mostam, majd átöltöztem.
Hol is van Rach? Hiszen nála aludtam, nem? Így lementem a házban, hogy megkeressem.
Nem találtam sehol.
Oké, ez már eléggé ijesztő.
Először Erick-hez mentem, aki nem volt otthon, de szerencsére az anyukája megmondta merre ment.
– Chloé? Mi újság? Gyere. -invitált be Cameron.
– Sziasztok. -köszöntem.
Itt voltak mind a ketten.
– Mi folyik itt?
– Hogy érted? -vonta fel a szemöldökét Rachel, lassan pedig Cameron mellé sétált, majd átkarolta a derekát, ő pedig a vállánál.
A fejemben megjelent egy aféle ez mi a fasz? vészjelző, és rájöttem; álmodok.
Azt a nem jóját.
– Minden rendben, Chlo? -jött oda mellém Erick aggodalmaskodva.
– Nem.. -vágtam rá, de hamar kijavítottam magam – igen, persze. Minden a legnagyobb rendben.
– Látom, hogy nem. Gyere mondd el, addig felmennek. -karolt át Erick, és a kanapé felé vezetett, majd leültünk arra. – Aztán nem gyereket csinálni. -kacsintott mögém. Nekem pedig nem kellett több. A könnyeim csak úgy záporoztak a szemeimből.
– Shh -szorított magához Erick – minden rendben lesz.
– Nem, nem lesz rendben. -szipogtam. – Meg fogok őrülni. Vagy már lehet az vagyok. Csak fel akarok kelni. -sírtam.
– Chloé! -hallottam meg Rachel hangját.
– Mi van? -mordultam rá.
– Chloé, kelj fel! -rángatott meg. Visszatértem a valóságba.
Oké. Többet nem alszok. A való életben is folytak a könnyeim.
– Rach.
– Jól vagy?
– Nem hiszem. -ráztam meg a fejem. – Sajnálom.
Kipattantam az ágyból.
– Mi? Mi van?
Felkaptam gyorsan a ruháim, a többit pedig belegyömöszöltem a táskámba.
– El kell mennem.
Ezzel ott is hagytam.
Hazaérve apát találtam a nappaliban.
– Apu. -dobtam le a táskám. Odasiettem hozzá. – Szerintem kell egy dili doki. -vágtam bele a közepébe.
– Lányom, te lázas vagy? Nincsen semmi bajod.
– De van. Úgysem értenéd meg. Anyu mikor jön?
– Hé, hé! Nyugalom. Pár óra múlva.
– Kell egy dili doki. -ismételtem meg magam.
– Chloé, szívem, nyugodj meg. Nincsen semmi bajod. Ki mondta ezt a hülyeséget?
– Becsavarodtam végérvényesen is. -dőltem hátra.
– Mi a baj?
– Apa. Átmehetek Erick-hez? -tettem fel hirtelen a kérdést.
– Persze, de vigyázz magadra. -nézett rám értetlenül, ám ugyanakkor aggódva.
Futva tettem meg az oda vezető utat.
Az ajtónál nem kopogtam, vagy vártam. Kinyitottam, és felszaladtam Erick szobájába.
– Chloé! -ijedt meg – Mi a baj?
Leültem mellé az ágyra, és belekezdtem a mesémbe.
Nem érdekelt, ha hülyének néz miatta. Ő a legjobb barátom. Sőt, a testvérem.