She a good girl

We should be together

Délután, miután átöltöztem (fekete hosszú szárú farmer, fehér póló, plusz a fekete bőrdzsekim), mielőtt Cameron-hoz indultam. Fogalmam sincs miért, csak mentem, mert erős késztetést éreztem rá.
– Szia. -köszönt az anyukája.
– Helló. -mosolyogtam vissza. Abban az egy hónapban is sokat jártam ide, így az anyukájával úgymond egy szinttel feljebb lépett az ismeretségünk.
– Cameron fent van. Ha jól láttam tanul valamit. -ráncolta össze a homlokát, mire csak vigyorogni tudtam.
– Akkor lehet nem kéne zavarni.
– Ugyan. Te nem tudnád, esetleg csak segíteni neki.
– Igaz.
Ezzel véget is ért a beszélgetésünk, így elindultam felfele.
Benyitottam a szobájába. Hason fekve az ágyán, meg félig a tankönyveken is, tanult. Vagy valami annak tűnő dolgot csinált.
– Hű. -vigyorogtam el. A hangnemem piszkálódós volt.
– Chloé! Hát te? - kérdezte felemelve a fejét.
– Jöttem tanulni. -dőltem be mellé háttal. A fejünk ugyanabba az irányba nézett.
– Hozzám? -értetlenkedett, majd valamit kilogikázott, és inkább nem foglalkozott vele.
– Aha. -vontam vállat. Még én sem tudtam.
– Ennél jobb kifogást nem találtál? -vigyorgott zavarba ejtően szexin.
– Úgy látszik nem.
Cameron egyre közelebb hajolt az arcomhoz. Az egész testem beleremegett. Meg akartam csókolni. Behunytam a szemem egy pillanatra, majd ki. Cameron csillogó szemekkel nézett rám. Tovább nem bírtam. Közelebb hajoltam, majd ő is, és megcsókolt. El akart húzódni, de nekem nem volt ennyi elég. Örömmel vette tudomásul, és lökött le mindent az ágyáról, az ajkaimról meg le sem lehetett szedni. Szerintem itt és most elvette volna a szüzességem, ha nem ez lett volna az első csókunk. Mit sem bizonyított jobban a dudorodó férfiassága, de most az sem érdekelt. Csak, hogy vele lehetek és engem csókol.
A meghitt, romantikus pillanatunkat, egy aggódó ember szakította félbe.
– Cameron, nem láttad... -hallottam meg Erick hangját. – Chloé-t?
– De. -vigyorgott.
– Valahogy éreztem, ha nem veszi fel a telefonját, itt lesz.
– Hé! -háborodtam fel. – Én is itt vagyok.
– Tudom. Van rám egy perced? Vagy kettő?
– Nem tudom. Cameron elengedsz? -néztem rá, mivel még mindig felettem feküdt.
– Most az egyszer. -szállt le rólam.
– Gondolom négyszem közt. - – Mondjuk ránk is férne. -mondtam halkabban a végét.
– Na gyere, kicsilány. -karolta át a vállam.
– Hé! -szólt utánunk Cameron.
– Mi az? -fordult hátra Erick.
– Aztán egyben hozd vissza. -vigyorgott.
– Tudod nagyon jól, vigyázok rá. Ő az én kis húgocskám. -borzolta össze a hajam a szabad kezével, közben meg visszavigyorgott Cam-ra.
Ahogy ezt így megbeszélték folytattuk az útunkat, feléjük. Mármint Erick-ék felé.
– Szóval mit is csináltál te, Cameron-nál?
– Átmentem, mert unatkoztam. -ködösítettem.
– Most mondjam meg anyukádnak, hogy uncsinak találod?
– Mi? Nem is igaz, csak... -itt megakadtam.
– Csak?
– Hagyjál, most ne róla beszéljünk, nem ezért kerestél, nem?
– Ez is beletartozik.
– Miért?
– Mert baszki, lehet nem beszéltünk, de egyrészt vele igen, másrészt lerí az arcotokról. -azt hittem itt vége, de folytatta. – Csak mind a ketten ózkodtok attól, hogy együtt voltunk, de azt hiszem ezt már megbeszéltük. Cameron a legjobb haverom, téged meg csak úgy szimplán befogadtalak, mert cuki vagy. -vigyorgott, mire oldalba vágtam.
– Hülye.
– Hölgyeké az elsőbbség. -nyitotta ki nekem az ajtót, minta abban a korban lennénk, hogy szokás.
– Akkor hajrá. -vigyorogtam.
– Köszi. -és kecsesen besétált.
– Én köszönöm. -sétáltam be utána.
Feltoltuk a formás kis fenekünket a szobájába, és szépen megbeszéltünk mindent, bepótoltuk az időt, ami kimaradt.
Ő beszél Rachel-lel újra, meg hiányzik neki, hogy valaki legyen mellette.
Azt is mondta, hogy azért szemmel tartott minket Cameron-nal, és ahogy Nashy mondaná, shippel minket.
Mikor már mindennel megvoltunk, felhozta megint a témát.
– Mi van köztetek?
– Semmi.
– Most mit tagadod. Baszki Cameron egyre jobban odáig van érted meg vissza.
– Én nem tudom, Erick.
– De csókolóztatok. -vigyorgott.
– Igen, lehet. Tudod mit? Beszélek vele.
– Ennyi volt? Meguntál? - – Vagy -kapott észbe – már most nem tudsz meglenni nélküle?
– Nem tudom, egyszerűen imádok vele lenne. Imádom, ahogy bánik velem, ahogy beszél, mikor hülyéskedik, komoly, vagy éppen nem hagy koncentrálni órán. Imádom, hogy kibaszottul szexin áll neki a francia, ahogy beszéli, bár anélkül is az...és egyszerűen -
– Imádod, felfogtam. -szakított félbe.
– Lehet nem kéne?
– De kéne. Meg neki is elmondani, nem nekem. -toloncolt ki az ajtaján.
– Most?
– Igen most.
– Oké.
Miután érzelmes búcsút vettem tőle, amiért ennyire fantasztikus nagy-tesó-barát, elindultam Cameron-hoz, remélve, hogy otthon találom. A kocsija ott állt, de az anyukájáé nem, szóval gondoltam nem kopogok, mert vagy nem hallaná meg, vagy öt év lenne mire lefárad.
A szobájában volt, háttal feküdve az ágyán, a plafont bámulta.
– Chloé! -lepődött meg.
– Itt vagyok, épségben, ahogy szeretted volna. -tártam ki a karom, és egy mosoly is kikúszott az arcomra.
Felpattant, majd elém állt. Kezét végig simította az arcomon, mintha csak meg akarna bizonyosodni, hogy tényleg nincsen semmi bajom, nekem meg az egész testem belebizsergett. Ám ennyi nem volt elég, többet akartam. Sokkal többet. Elkezdtem közelebb hajolni hozzá, a vágy hatására, mire ő is. Mintha lassított felvétel lett volna az egész. Az ajkaink már súrolták egymást, de még mindig nem csókolt meg.
– Nincs kedved beszélni? -próbáltam szóhoz jutni, nagy levegőket véve, a közelsége miatt.
– Kurvára nincs. -rántott magához, és vággyal tele falni kezdte az ajkaimat. Nem nyelves csók volt, csak egy sima, mégis ezerszer annyi érzelem volt benne.
Lassan hátrálni kezdett, vagyis az inkább én voltam, míg a falnak nem ütköztem, és erőből neki nyomott. Kezeimet a nyaka köré emeltem, az egyikkel beletúrtam a hajába, a másikkal pedig a tarkóját fogtam. Ő sem volt rest. Bele markolt a fenekembe, mire elfojtottam egy kisebb nyögés-szerűséget. Szinte teljesen egybeolvadtunk, egyikünk sem akart mozdulni. A legjobban pedig szerintem én akartam, hogy örökké tartson ez a pillanat, de nem tartott.
Cameron elhúzódott egy kicsit, de csak annyira, amennyire szükség volt ahhoz, hogy megszólaljon.
– Chloé. Remélem nem haragszol meg ha ezt mondom, de kibaszottul megfektetnélek itt és most.
A fejem vörösebb árnyalatba szaladt, de nem annyira, mint általában szokott. Még mindig a csókja hatása alatt voltam. Éreztem, ahogyan veszi a levegőt. Ha valaki megkérdezte volna, mennyi kétszer kettő, valószínűleg Cameron nevét kapta volna válaszul.
– Mi tart vissza? -csúszott ki a számon.
– Nem akarom elsietni. Plusz szerintem mind a ketten egyetértünk abban, hogy fiatal vagy hozzá. Legalábbis te biztos ezt gondolod.
– Igaz. -sütöttem le a szemem. Fűtött a vágy, azért mondtam csak. Bár ő sem idősebb.
Ezután beállt a kínos csend. Igaz csak egy perc volt az egész, de sokkal többnek tűnt úgy ott akkor. Addig csak lélegeztük be egymás leheletét.
– Itt alszol?
– Cameron, még csak csütörtök van. Holnap suli.
– Tudom, de... akkor holnap. -sóhajtott.
– Beszélek anyuval.
Elvigyorodott. – Anyukád majdnem olyan aranyos, mint te. Szeret engem, meg fogja engedni.
– Ne dumálj már annyit. -csókoltam meg. Mintha csak erre várt volna.