Please Remember

9.

A napok teltek, Alex emlékei mégcsak meg sem próbáltak visszatérni, Erik a csòk òta felszívódott én pedig kezdek idegileg tönkremenni. Kezdem úgy érezni, hogy ideje feladnom minden reményemet, amit Alex visszatérésébe fektettem és új életet kène kezdenem. Messze a fájdalmaktól és a jelenlegi barátaimtól.
Persze ezek is csak pillanyatnyi fellángolások, hisz nem tudnék letenni arról a fiúról, aki a világot jelenti nekem. Ezt az is mutatja, hogy én vagyok az, aki minden nap bemegy hozzá a kórházba, ezzel elvéve másoktól a lehetőséget.
Pár napja sikerült úgy látogatóba mennem, hogy a szüleivel is összefutottam. Mondanom sem kell, hogy ők talán jobbam kivoltak készűlve mint én, így egy kisebb vitát is lebonyolítottak velem, amiért nem vigyáztam a fiúkra. Nem mintha ebbem az esetben tudtam volna rá vigyázni...
-Jack... - nézett fel rám Alex a rengeteg képről, amit elé pakoltam. - Miért akarod, hogy ennyire emlékezzek?
Ezt a kérdést nem először teszi fel, de eddig egyszer sem tudtam neki konkrét választ adni. Mindig kerültem a kérdést, hisz míg számára jelenleg ezek a képek nem jelentenek semmit , nekem az életemet fedik le. Ahogy minden elmondott történet.
-Először a képeket nézegesd. - váltottam magint témát, mire csak felsóhajtott,de úgy tett, ahogy kértem. Nem azokat a képeket hoztam be neki, amin csak mi vagyunk. Önzőség lett volna a többiekkel szemben, akik szabadidejüket ugyanúgy Alex mellett töltik mint én. Minden egyes képett kezébe vett, közelebbről megszemlélet őket, majd egy fejrázással visszatette őket takarójára. Azokból a képekből hoztam neki, amikor közössen elmentünk Norvégiába az Alkotmány Napjára. Elmeséltem neki, hogy a Russ is akkor ért véget, és hogy hatalmas bulit csaptunk pár norvég diákkal. Azt viszont kihagytam a történetből, hogy mivel nem tudtunk hol aludni kihasználtuk a jó időt és a csillagok alatt töltöttük az éjszakát.
Persze erről is van kép, ahogy nyolcan fekszünk a fűben. Ő éppen az égre mutat, hisz nekem segített magtalálni a kisgöncölt. Erik csak feküdt mellettem karbatett kézzel, Minho és Damien valamin összenevettek, David chipset evett, Kris aludt, Kate csak mosolygott, Pete pedig nem volt a képen, hisz ő csinálta a fotót.
Ezt a képet tartotta legtovább a kezébe és már épp szóra nyitotta a száját, majd be is csukta azt és megrázta a fejét.
-Jobb lenne, ha ki is mondanád, amit gonolsz. - húztam el számat. - Hisz lehet jó dologra gondolsz.
-Hát..-emelte újra kezébe a fotót, majd egy kis szünet után elkezdte mondani mindazt, ami eszébe jutott róla. - Itt a kisgöncölt mutatom neked...
Ennyit mondott, de már ez is elég volt ahhoz, hogy könnyeim meginduljanak és nyakába boruljak. Nem sok dolog, de épp elég ahhoz, hogy újra reménykedni kezdjek a felépülésében.
-Szóval eltaláltam? - pillantott szemeimbe, miután elengedtem. Aprót bólintottam, mire egy ezer wattos vigyort villantott meg felém. - Király.
Ezután persze nem akartam tovább nyaggatni, így összeszedtem az összes fényképet és újra magamhoz öleltem a fiút, aki bizonytalanul, de viszonozta.
-Nem tudom mi volt köztünk, de sajnálom. - húzta el száját, amikor eltávolodtam tőle.
-Nem a te hibád, Alex. - simítottam kezére. - Viszont most aludnod kell. Biztos kimerűltél.
Egy aprót bólint, majd kényelembe helyezte magát az ágyon, amibe márcsak ma kell feküdnie, hisz holnap már haza jöhet.
Szomorú mosollyal arcomon hagytam el a kórtermet, majd haza indultam. A kórházból kilépve azonban egy ismerős alakot pillantottam meg, aki minden bizonnyal rám várt, hisz ahogy észrevett megindult felém.
-Tudtam hogy itt leszel. - torpant meg tőlem egy méterre, hisz tudta, hogy feleslegessen jönne közelebb.
-Mit keresel itt,Erik?
-Bocsánatot szerettem volna kérni, amit a múltkor tettem. Faszság volt úgy lekapni téged, hogy közben tudtam, hogy te Alexet szereted. - hajtotta le fejét én azonban mást hallottam ki szavai mögül. Nem gondolta komolyan azt amit mondott és ez be is bizonyosodott, amikor megszűntette a köztünk lévő távolságot.

Huh, sziasztok!
Kicsit fura volt megírnom ezt a részt, hisz valljuk be, nem tegnap posztoltam az utolsó részt. Ennek volt is oka, meg nem is. Nagyon sokszor arra gonoltam, hogy már nem is fogom folytatni és inkább letörlöm, de az igazat megvallva nem lett volna hozzá szívem. Ígyhát egy kedves olvasóm üzenete után újra időt szántam a történetnek és innentől igyekszem ezt gyakrabban megtenni.