Las Puertas de Infierno

79.

Ana

- Kérsz valamit? - kérdezte kedvesen a mellettem ülő férfi, mire csak megráztam a fejemet. Gondolataimba merülve töprengtem azon, hogy kerülök én egyáltalán ide? Egy magángépen repültünk Finnország felé. Mellettem Kimi ült, velünk szemben pedig a gyerekeink, akik még mindig nem fogták fel, hogy mi is történik velük. Az előző pár napban a pilóta szinte minden percét velük és így velem töltötte. Nico hamar megszokta az új helyzetet, míg Lina még mindig idegenkedve fogadta a férfi közelségét.

- Most az anyukádhoz megyünk? - kérdezte a kisfiam az apjától.

- Igen. Ő a ti mamátok és már nagyon kíváncsi rátok - mosolyodott el halványan Kimi.

- És az apukád is ott lesz? - cserfeskedett volna tovább a kicsi.

- Nico! - szóltam rá hiszen tudtam, hogy a finn már elveszítette az édesapját.

- Hagyd csak - kért szomorúan Kimi, majd a fiához fordult. - Tudod, az én apukám már az angyalok közt van.

- Akkor örülnöd kéne - szólalt meg halkan Lina.

- Miért? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a finn.

- Mert most közel vagy hozzá - mutatott ki a kislányunk az ablakon. Mikor kinéztünk egyből rájöttünk mire gondol, hiszen alattunk minden csupa felhő volt. Úgy gondolhatta, hogy közel vagyunk a mennyországhoz.

- Erre még sosem gondoltam, de igazad van - simított végig a lánya haján Kimi.

Lina szégyenlősen dőlt vissza az ülésébe majd lehunyta a szemeit és néhány perc múlva már édesen szuszogott. Nico először körbe-körbe forgatta a fejét és mindent alaposan megvizsgált majd mikor elfáradt, ő is becsukta a szemeit. Mosolyogva figyeltem ahogy a fejüket egymásnak nyomták és még álmukban is érezhető volt az a testvéri szeretet, ami összekötötte őket.

- Gyönyörűek - szólalt meg mellettem a finn miközben telefonjával egy rakás képet készített a kicsikről.

- Igen - válaszoltam, de mint eddig most is zavarban voltam a társaságában.

- Kérdezhetek valamit? - fordult felém.

- Persze - sütöttem le a szemeimet.

- Nico második neve...

- Igen - vágtam közbe, mert tudtam, hogy hova akar kilyukadni. - Az apukád után kapta.

- Miért? -szegezte nekem a következő kérdést. Felnéztem az arcára és a szemeim megakadtak a pilóta különleges színű íriszein.

- Nem tudom - sóhajtottam fel. - Mikor a kezembe adták és ránéztem, azonnal láttam, hogy mennyire hasonlít rád. A te nevedet mégsem adhattam neki, hiszen abból azonnal következtethettek volna az apja kilétére, így inkább apukádét kapta. Azt szerettem volna, ha valami köti őket valamennyire a gyökereikhez, ezért is kaptak mindketten finn neveket.

- Köszönöm - szorította meg a kezemet. - Nem is tudom, hogy mennyit jelent ez nekem és nem csak ez, hanem az is, hogy vállaltad és felnevelted őket egyedül. Tudom, hogy nem volt egyszerű, de te mégis megtetted.

- Igazad van, nem volt könnyű - húztam el a kezemet tőle -, de megérte - néztem mosolyogva a két szőke hajú tündérre.

- Ana - sóhajtott fel Kimi. - Gondolod, lehetünk barátok? Már csak a kicsik miatt is - magyarázkodott. - Nekik is jobb lenne, ha azt látnák, hogy a szüleik jól kijönnek egymással.

Megütközve néztem rá. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is itt ülök vele és ilyen dolgokról beszélgetünk. Eszembe jutottak Cris szavai amiket a búcsúzásnál mondott. "Vigyázz vele, mert nekem már az sem tetszik ahogy rád néz!"