Captainswan - Marry Me //befejezett//

Jolly Roger [2.]

Tényleg fájt, nem viccelt.
A kezem a helyére került, én pedig felszisszentem.

- Még hogy kicsit... - motyogtam összeszorított fogakkal.

- Azt mondtad, kibírod.

Miért, ha azt mondom, nem bírom ki adott volna fájdalomcsillapítót, vagy mi? Ahha... Szerintem sem.

- Kibírtam - legalább a helyén volt. Olyan régóta nem volt meg, hogy el is felejtettem, milyen érzés. Furcsán könnyű volt.
De azon egyébként elcsodálkoztam, hogy nem volt nedves. Mert ugye abban a víz-izében állt.

- Nem rabolnám tovább az idődet - mondtam gyorsan, és az ajtó felé kezdtem hátrálni.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor utánam szólt.

- Na ácsi! Nem felejtettél el valamit? A szerződééés!

Biztos idióta fejet vághattam, mert még hozzátette (pedig nagyon is értettem, mire gondol):

- Tudod, az esküvői meghívóm! - odasasszézott hozzám, és meglobogtatott egy papírt, amit látszólag a semmiből teremtett elő.

Sóhajtottam. Végül is... Tartanom kell a szavam, nem szeghetem meg az egyezséget. De nagyon gyanús előérzetem van ezzel kapcsolatban. Még mindig.

A Krokodil átnyújtotta a papírt, és előszedett valahonnan egy tollat is. Egy pávatollat. Felvontam a szemöldököm.

- Ugyan már! - szólt. - Meg kell adni a módját.

A... Minek is? Nem vagyok félős, de most megborzongtam.

Odatartotta a hátát. Én ráraktam a papírt, és - nagyon lassan - aláírtam. A homlokomon izzadtság gyöngyözött.

Nem tudom, hányszor fogom még elismételni magamban, de nagyon rossz előérzetem van. Lehet hogy Swan miatt is; de hogy Rumpel miatt is, az teljesen biztos. Nem tetszik ez nekem.

- Köszönöm. Öröm veled üzletelni.

Nem szóltam egy szót sem. Kiléptem az ajtón, otthagyva a Krokodilt. Hadd vigyorogjon magában. Az ajtó becsukódott, de még így is hallottam a főlé akasztott csengő lágy hangját.

Elindultam a Jolly Roger felé, hogy magamhoz vegyem a gyűrűt, ami anyámtól maradt meg.

^^^^

A hajóm a kikötőben horgonyozott. Amikor átjöttünk Storybrooke-ba, már nem volt meg a fél legénység; most pedig már senki sem volt a hajón.

Gondolom metalálták a feleségiket vagy a családjukat. Már akinek volt.
A többiek meg vagy nem akartak a hajón maradni, vagy nem akarták már ezt az életet. Mint én. Most is nehezemre esett visszatérni ide. Túl sok a fájdalmas emlék.

Felsétáltam a fedélzetre, a kopott hajóhídon át; és a kabinom felé vettem az irányt. Körülöttem magányosan álldogáltak az árbócok és az ágyúk. Már jó ideje nem voltak használva. A kötelek, mint erdei indák; lassan ingadoztak a lágy szélben.

Az ajtó felé sétáltam, a tenger békésen hullámzott az alkonyuló ég alatt. Ez a látvány kicsit megnyugtatott; elterelte a gondolataimat a Krokodillal kötött egyezségemről.

Hangos nyikorgás kíséretében kinyitottam a kopott faajtót, és beléptem az előtérbe, majd továbbsétáltam a komor folyosón.
Most már semmi sem tudta elterelni a figyelmem. A félhomályban lépdelve megint eszembe jutott az egyezség.

Megnyikordult a padló, ahogy megálltam a kabinom ajtaja előtt; és a zsebembe nyúltam a kulcsért. A rum mellett volt, belül. Kivettem, a zárba dugtam és kinyitottam az ajtót.

Amikor átléptem a küszöböt, villámként csapott belém a felismerés: valaki járt itt.

A szoba feldúlva, a szekrényből az összes ruha kiszóródott. Az asztalon már semmi sem volt. Minden a földön hevert.

Nagyobb a rendetlenség, mint Henry szobájában. És ez már nagy szó.

Gyorsan a szekrényhez rohantam, a gyűrűt ugyanis ott rejtettem el.

Letérdeltem és feltéptem a szekrény faborítású alját... És ott volt. Még mindig ott volt az a kis fadoboz, ahová sok éve elrejtettem.

Remegett a kezem. Kinyitottam a dobozkát és megláttam. Benne volt a gyűrű. Ezüst gyűrű, foglalatában éjsötét kő csillogott. Teljesen az én ízlésem.

Remek. Mostmár azon is aggódhatok, tetszik-e majd neki.

Visszacsuktam a dobozt és beraktam a zsebembe. Felálltam, még egy utolsó pillantást vetettem feldúlt szobámra, majd kimentem. Becsuktam az ajtót és csak azért is ráfordítottam a kulcsot. Tudtam, hogy a kalózoktól így sem védhetem meg a holmijaimat, de így biztonságosabbnak éreztem.

^^^^

Már lefelé tartottam a hajóról, amikor hangokra lettem figyelmes. Két ember beszélgetett. Vagyis gyanítottam, hogy két ember lehet, mert az illető csak beszél valakihez, nem? Hacsak nem őrült, bár nem hinném.

Kivontam a kardomat, és lábujjhegyen a hang irányába kezdtem araszolni a nyikorgó padlódeszkákon.

A hang fentről jött, a hajótatról; így még a lépcsőt is meg kell másznom. Ami még jobban nyikorog. Szuper.

Már épp nekiindultam volna, amikor elindultak lefelé. Elbújtam a lépcső aljában, és vártam.

Ugrásra készen guggoltam, kardom az arcom előtt. Már láttam az árnyékukat a lemenő nap fényében. Az egyik alacsonyabb volt, fiúnak nézett ki; a másik magasabb, és nőnek látszott.

A torkomban dobogott a szívem.

Itt az idő...

Hirtelen elrugaszkodtam, kardomat előretartva; nekiszegeztem... Swan mellkasának.

- A pokolba is, Swan! Megölhettelek volna! - fakadtam ki és hátrébbléptem.

Henry kikerekedett szemekkel engem nézett. Emma is.

- Azt észrevettem - mondta rekedten, majd megköszörülte a torkát. - Nem mondtad, hogy idejössz. Várj... Egyáltalán nem is mondtad, hova mész... Mit kerestél itt? - szegezte nekem a kérdést.

Ezért is szeretem Emmát. Ilyen gyorsan túl tud lépni a dolgokon.. Pedig megölhettem volna.
Neki meg szólnia kellett volna, hogy idejön. Végül is ez az én hajóm. Már nem mintha irigy lennék, de akkor is.

- Semmit - válaszoltam zavartan nevetve és elpirultam. ÉN. Elpirultam.

Miket nem hoz ki belőlem Emma...

- Valamiért csak itt voltál... - elhallgatott. - Killian... - észrevette a kezemet.

Közelebb lépett és megérintette.

- Ez... Ez...

- Igen - mosolyogtam. - A Krokodil visszaadta, amit ellopott tőlem.

Henry még mindig döbbenten nézett.

És ekkor Swan a nyakamba borult. Én pedig végre át tudtam ölelni. Normálisan. Nem fél kézzel. Mérhetetlenül boldog voltam.

A pokolba is... Annyira szeretem!

És akkor most fohászkodjunk, hogy nem érzi a zsebemben a dobozt.