Captainswan - Marry Me //befejezett//

Rumpelstiltskin [1.]

- Krokodil! - kiáltottam, miután beléptem (vagyis inkább becsörtettem) Mr. Gold zálogházának ajtaján. - Krokodil! Gyere elő!

Más körülmények között lehet, hogy türelmesebb lettem volna, de most... A pokolba is! Nagyon fontos dolog miatt jöttem. Két hét önmarcangolás után végre rászántam magam, hogy megkérjem Emma kezét. Eddig ugyanis nem voltam biztos benne, hogy igent mondana; de amit tegnap közölt velem, attól teljesen biztos lettem a szerelmünkben. A fejemben még mindig visszhangzottak Swan gyönyörű, elsuttogott szavai: "Szeretlek, Killian. És örökké szeretni foglak, bárki bármit mondjon. Mindig itt leszek neked." Swan először mondta ki, hogy szeret. Nem is hittem volna, hogy valaki tudna engem szeretni, főleg nem Emma... Mindazok után, amit tettem vele, amikor még... NEM! Az már a múlt. Nem szabad erre gondolnom. Már más ember vagyok. Egy olyan ember, akinek lehetősége van a boldog befejezésre. Már nem a Jolly Roger félelmetes, és gonosz Hook kapitánya vagyok. Mostmár csak... Hook. Mert ugye a változás mellé nem járnak vissza elvesztett végtagok. Még mindig itt van ez a gyűlölt kampó a bal kezem helyén. És hát végül is emiatt jöttem.

- Itt vagyok - lépett elő egy szekrény takarásából Rumpelstiltskin. - Nem értelek. Más emberhez tudsz normális hangerővel beszélni, de velem mindig ordibálnod kell. Mit tettem én ellened? - kérdezte szarkasztikusan.

- Soroljam!? - vágtam vissza. Kezdhetném például azzal, hogy elraboltad az első szerelmem szívét, aztán hidegvérrel meggyilkoltad őt. Amikor pedig azt kértem, hadd találkozzam vele még utoljára... legalább egy percig, hogy elbúcsúzhassak (és én persze azt mondtam, bármit megadok cserébe), csőbe húztál és a kezem bánta. És ezzel még nincs vége.

- Jól van már, jól van.. - kuncogott szórakozottan a Krokodil. - Miért jöttél? - a pult mögé sétált és gonoszan a rám vigyorgott.

Én is a pulthoz sétáltam.

- Vissza akarom kapni a kezemet - tértem egyből a tárgyra. - Nem ejthetek meg egy lánykérést fél kézzel. Valahogy nem helyénvaló. Mint ahogy ez a kampó sem - emeltem fel bal kezem, megmutatva ezzel gyűlöletem (egyik) tárgyát.

- Óóó... - mosolygott a Zordon, szeme huncutul csillogott. - Összejött végül az a lehetetlen udvarlási kísérleted? Hogy csináltad? - érdeklődött.

- Sehogy. Semmi közöd hozzá - sziszegtem ingerülten. - És nem azért jöttem ide, hogy kedélyesen elcsevegjünk az udvarlási szokásaimról, köszönöm.

Rumpelstiltskin megint kuncogni kezdett.

- Figyelj ide, Krokodil! - csaptam az asztalra a jó kezemmel. - Meguntam már a játékaidat, nemmellseleg azt is, hogy úgy viselkedsz, mintha nem értenéd, amit mondok. És elegem van a folytonos röhögésből is. Csak a kezemért jöttem. Add vissza és többé nem is kell látnunk egymást - szögeztem le.

- Nos, rendben - hőkölt hátra Rumpel. - De, - mint azt szerintem te is tudod, - minden varázslatnak ára van - közölte sejtelmes hangon. - És ez sem ingyen lesz ám.

- És mit kérsz érte? - kérdeztem megadóan.

- Ó semmi nagy dologra ne gondolj. Mindössze annyit akarok, hogy - ha sikerrel jársz persze - feltétlen hívj meg az esküvőre.

- Az mégis miért lenne jó neked? - Tényleg nem értem.. Mégis miért lenne jó az neki, ha eljönne? Végül is... Én is utálom őt, gondolom ő is engem, szóval nem látom értelmét.

- Az legyen az én dolgom.

-Ne-hem Krokodil - kezdtem nevetve. - Amikor legutóbb bedőltem egy ilyen "egyszerű" kívánságnak, elvesztettem a kezem. Fogadni mernék - sőt biztos vagyok benne - , hogy megint van valami terved. Életcélod, hogy tönkretégy. Szó sem lehet róla, hogy megint belemenjek.

- Ahogy akarod - válaszolt vállat vonva. - Bár szerintem gondolkozz még az ajánlaton, addig is... A kezed itt marad - fordult a polchoz a háta mögött, és leemelt egy üvegedényt, amelyben - nem kis meglepetésemre - a kezem volt. Valami átlátszó folyadékban úszott, végéből még mindig szivárgott a vér. Hogyan tudta megőrizni ilyen állapotban, ennyi éven át? És miért egy üvegben? Én azt hittem, legalább eltemette vagy valami...

- Te egy ilyenben tartod...? - kezdtem, de az felemelte a kezét és elhallgattatott.

- Igen. Miért? Azt hitted, díszdobozt avatok neki? - nevetett.

- Ha-ha. Nagyon vicces - válaszoltam szárazon.

- Tudom. Én vagyok a megtestesült humorérzék - mostmár az összes fogát kimutatva vigyorgott. - De térjünk vissza a tárgyra. - komolyodott el. - Meghívsz az esküvőre, én pedig visszaadom a kezed - csapta össze a tenyerét. - Ami nem túl jó ötlet - motyogta még. - Szóval?

- Várj... Miért nem jó ötlet? - kérdeztem gyanakodva.

- Hát... - kezdte a Krokodil. - A kéz a hajdani Hookhoz tartozott. A gonosz, vérszomjas kalózhoz. Nem lehet előre tudni, milyen következményekkel járna, ha visszatennénk. Esetleg megint gonosszá válhatnál... Amit szerintem Emma nem nagyon díjazna.

Kirobbant belőlem a nevetés.

- Na nem! Nem szedsz rá újra! Egy kéztől nem válhat gonosszá az ember. Lehetetlen.

- Ahogy gondolod... - legyintett. - De akkor ezek szerint áll az alku?

- Én ilyet nem mondtam - mostmár végleg elbizonytalanodtam. Ha meghívom az esküvőre (már ha Swan igent mond - tettem hozzá pesszimistán) biztos, hogy valami balul fog elsülni. Éreztem. De ha nem hívom meg, elbúcsúzhatok a kezemtől. Márpedig szügségem van rá... Emma miatt. Azt mondta, úgy szeret, ahogy vagyok, de... Mégis hogy az ördögbe lehet szeretni valakit, akinek egy kampó van a csuklója helyén!? Nos rendben, - gondoltam - nincs mit tenni... El kell hívnom a Krokodilt. Bár még mindig nem tartom túl jó ötletnek.

- Legyen - szólaltam meg végül.

- Ezt már szeretem! Igen, igen, igen! -kuncogott Rumpel és lecsavarta az üveg tetejét.

~~~

A Krokodil lerakta a nyitott üveget az asztalra, pont elém. Azt hittem, érezni fogok valamit - rothadó hús szagát például. De semmi. Mintha a folyadék elfedte volna a szagot... Vagy nem hagyta bomlani a kezet? Mert látszólag ugyanolyan volt mint amikor még hozzám tartozott. De ezen nem is kellene csodálkoznom... Mágiával vette el, és ahogy látom úgy is tárolta.

- Gyerünk már! -mondtam türelmetlenül, mert láttam, hogy az arcomat tanulmányozza. Mintha egy pillanatra megvillant volna valami a szemében... Talán a megbánás? Na nem. Álljunk meg. Ez a szívtelen lény itt előttem biztosan nem bánta meg, amit velem művelt.

- Lehet hogy kicsit csípni fog - figyelmeztetett.

- Kibírom.

- Rendben, én szóltam.