I'm just a girl...

>18<

Alig aludtam valamit. Egész végig forgolódtam, horrorisztikus látképekkel a fejemben. Mindenhol leszakadt végtagok, kiáltások, robbanás, vér... rengeteg vér...

Sikítva és verejtékezve keltem fel. A hálóköntösöm, amiben elaludtam bőrömre tapadt, hajam kócosan hullott vállamra, ami még mindig vérvörös volt a körmeim által okozott sebektől. Nem foglalkoztam velük, kimásztam az ágyamból, majd lefelé tartottam a konyhába. Semmi kedvem nem volt enni, pedig a hasam vészjóslóan korgott.

- Eiden, kicsikém, hát te? - sétáltam oda öcsémhez, aki a nappali szőnyegén ült egymagában. - Eiden?

- Anyu hol van? - hüppögött. Sírt. Édes istenem, mennyire nem szeretem, ha sír! A szívem szakad bele.

- Cssss, kicsim, semmi baj - felkaptam az ölembe, és vele együtt leültem a kanapéra. Cirógattam az arcát, puszikkal halmoztam el, csak hogy megnyugodjon. - Cssss... Anyu nemsokára hazaér. Gyere, készítek neked valamit enni!

Kinyitottam a hűtőt, és kivettem belőle pár darab tojást. Sosem készítettem még rántottát, ez mindig anyu feladata volt, de Eiden miatt megpróbáltam összedobni valami ehetőt. Nem égettem oda az ételt, ami már jó jelnek bizonyult. Félénken tettem kisöcsém elé a rántottával megpakolt tányért.

- Ugye nem lett rossz?

- Mmmm... nyem, nagyon finyom lett Ruthy - vigyorgott rám Eiden, én pedig hálásan megsimítottam fejét. - Ruthy... mi történt a válladdal?

- Mi? - rápillantottam sebes vállamra, amiről lecsúszott a hálóköntösöm, felfedve bőrömet. - Ja ez... Csak nekimentem a falnak.

- Nem hiszek neked - fakadt sírva Eiden. Tudom, hazudtam neki, de nem mondhatom el neki az igazat. Nem rémiszthetem meg. - Mi történt anyucival?

- Eiden... - nem tudtam, mit is mondhatnék neki.

- Máskor is csináltál ilyet, amikor baj volt - rám emelte könnyes szemeit. Azt hittem, ő nem tud ezekről. Mérhetetlenül szégyelltem magam.

Eiden leszállt a bárszékről, és sírva felszaladt az emeletre. Utána rohantam. Szobája ajtaja előtt megálltam, és bekopogtam.

- Eiden? Sajnálom!

- Menj innen! - hallatszott kisöcsém meggyötört hangja.

Sóhajtva egyet otthagytam keservesen síró öcsémet. A lelkem majd belepusztult a fájdalomba, amit anyu és Eiden miatt éreztem. Istenem bárcsak véget érne ez a borzalmas álom!

Becsuktam magam után az ajtót, mikor beléptem a szobámba. A szekrényemhez léptem, és kivettem belőle egy random nadrágot és egy pólót. Felöltöztem, majd leültem az íróasztalomhoz. Beletúrtam kócos hajamba. Ezer meg ezer gondolat futott át az agyamon. Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok...

Bekapcsoltam a magnómat, és majdnem maxra tekertem a hangerőt. A 5 seconds of summer-től szólt az Amnesia, ami most igazán passzolt jelenlegi helyzetemhez. Nem akartam a gondjaimra gondolni. Nem akartam semmi mással foglalkozni, csak a jelennel. Együtt énekeltem Luke Hemmingsel a dalszöveget, és úgy éreztem, a lelkem egy része tisztulni kezdett a fájdalomtól, a másik pedig együtt szenvedett a dallal. Fiókomhoz nyúltam, amiből kiszedtem egy üres festővászont, meg pár ecsetet és akril festéket. Még nem gondoltam át, hogy mit fogok festeni, de nem is törődtem ezzel a problémával. A lényeg hogy kiadjam magamból az érzéseket.

Épp nekiálltam volna a munkához, amikor üzenetem érkezett. Ugrottam egyet ijedtemben, azt hittem, hogy hír érkezett a balesetről, vagy valami. Nem akartam tudomást venni a jelzésről, nekiálltam festeni. Gondolataim ismét anyára terelődtek. Nem ülhetek itt úgy, mint aki nem akar tudomást venni a dolgokról. Valamit tennem kell. Ez így nem mehet egész nap.

Leállítottam a zenét, félrepakoltam mindent az íróasztalomon, majd benyitottam öcsihez, aki időközben elaludt. Csendben odalopóztam mellé, betakartam, és adtam a fejére egy puszit. Szegénykém mit élhet át. Bele se tudok gondolni. Egy év alatt két haláleset, és még anyuról nem is tudunk semmit... Mennyire megviselte a másik mamánk halála is. Istenem, szeretnék neki segíteni! Mindent megteszek, hogy jó nővére legyek.

Mielőtt kiléptem volna a bejárati ajtón, megkerestem a nappaliban a távirányítót. Gondolkoztam, hogy hova is tehetném, hogy Eiden még véletlenül se nézhessem meg a híradót, ahol esetleg felsorolnák az áldozatok nevét. Én se voltam hajlandó bármilyen médiának a közelében lenni. Nem megy. Végül a konyhaszekrény tetején találtam helyet a távkapcsnak, ahol Eiden nem érhette el.

A tegnapi forrósághoz képest igencsak lehűlt a levegő. Az időjárás velem együtt szenvedett. Legalább együtt sírhatok a felhőkkel.

Elmentem a bárhoz, ami idő közben romhalmazzá égett. A tűzoltóautók még mindig ott parkoltak, ahol a híradóban láttam. Sikerült eloltani a lángokat, de mind hiába. Alig maradt valami az épületből. Kordonokkal volt elzárva a terültet a kíváncsi szemek elől, én is alig találtam egy olyan helyet, ahol talán kicsivel többet lehetett látni a parázsló falécekből, és a szanaszéjjel hevert téglákból, bútormaradványokból.

A környéken kavargó füst marni kezdte szemeimet, és a tüdőmbe bejutva alig kaptam levegőt. Mindenfelé ordibáltak, a mentők vagy tűzoltók keresték az esetleges túlélőket, vagy halottakat, az áldozatok családtagjai pedig szeretteik nevét kiáltozták. Az esti káoszhoz képest csak annyival változott a helyzet, hogy nem sötét volt.

- Elnézést, kérem, tudna segíteni? - odarohantam az egyik mentőautóhoz, ahol egy fiatal szőke hajú nő épp egy férfi karját kötözte be. Egy pillanatig elbambultam a vérző nyílt seb látványán. Hányingerem támadt, de sikerült elszakítanom tekintetemet a férfi karjáról, így ismét a nőhöz fordultam. - Kérem. Segítsen.

Figyelemre se méltatott, szemrebbenés nélkül tekerte a gézt körbe a férfi sérült végtagján. Kétségbeesetten kapkodtam a fejemet, hogy kihez tudnék fordulni segítségért. Mindenki csak rohant, én meg egy helyben álltam tétlenkedve. Párszor nekem is jöttek, de nem törődtem velük.

- Valaki segítsen már! - ordítottam el magamat, mintha ezzel érnék valamit, azonban a tömeg kiáltása, a parázsló fa pattogása, és az épület omlásának zaja teljesen elnyelte segélykiáltásomat. Hogy fogom így megtudni, hogy él-e az anyám??!

Körbesétáltam a kordonszalag mellett, és egy kevésbé figyelt helyen, az épület jobb oldalánál átbújtam a szalag alatt. Talpam alatt mozgott a törmelék, ahogy egyre beljebb haladtam. Hamu terjengett a levegőben. Magam elé kaptam kezemet, hogy tüdőmbe ne kerüljön annyi belőle. Fulladozva, és résnyire nyitott szemmel lépkedtem tovább. A fal félig leomlott, a gerendák pedig mind a tűz áldozatául estek. Próbáltam kiszűrni, hogy mi hol lehetett eredetileg, de ez nehezen ment. Mi okozta a tüzet??

- Kisasszony! - kiáltott rám egy tűzoltó. Megijedtem, ahogy a magas férfi alak közeledett felém.

- Kérem, segítsen! - amint elém ért, ráborultam mellkasára, és sírni kezdtem. Valaki segítsen már!

- Kisasszony, kérem, ez nem biztonságos terület! - eltolt magától, majd megragadta mindkét vállamat. Éles fájdalom nyilallt belém, ahogy a sebek felszakadtak. Éreztem, ahogy a vér szivárogni kezdett bőrömből. Forogni kezdett velem a világ, nem kaptam levegőt, szemeim előtt pedig fehér foltok lebegtek.

Valaki... segítsen...

Szisztok! Meghoztam a kövi részt, remélem tetszik :)

Köszönöm, hogy elolvastad! xx

U.i.: Nektek mi a véleményetek a történetről, és mit vártok folytatásnak? :)