I'm just a girl...

>4<

- Eiden? Mit szeretnél csillagom? - nyögtem a fáradtságtól erőtlenül.

Hajnali egyet mutatott az óra, amikor az öcsém csendben belépett a szobámba. A félhomályban alig láttam belőle valamit, de szipogása mindent elárult, ezért felkapcsoltam a kislámpámat, kiugrottam az ágyamból és odasiettem hozzá. Letérdeltem elé, majd simogatni kezdtem az arcát.

- Édesem... Mi történt? - kérdeztem aggódva látván kisírt, feldagadt szemeit.

- Rohszat... rohszaht áhálmohdtam - hüppögte, majd odabújt hozzám.

- Cssss kicsikém, semmi baj, csak egy álom volt... - nyugtattam, miközben a hátát símogattam. - Emlékszel még, miről szólt?

- Apu... - suttogta.

- És még?

Megrázta fejét, jelezve, hogy többre nem emlékszik.

- Semmi baj, csak álmodtad, bármi is történt benne, nem történt meg - eltoltam magamtól, egy puszit nyomtam a homlokára, majd elmosolyodtam. - Gyere, aludj velem.

- Mesélsz nekem? - nézett rám nagy zöld szemeivel, aminek nem lehetett ellenállni.

- Persze - simítottam meg gyönge karjait. A karjaimba vettem, majd befektettem az ágyamba. Én a jobb oldalán féloldalasan helyezkedtem el, egyik karommal átöleltem, a másikkal pedig az arcát simogattam.

- Anyu azt mondta sokat sírsz - mondta miközben betakartam.

- Miért mondta ezt? - ráncoltam össze a szemöldököm.

- Egyszer kérdeztem tőle, hogy miért vagy ilyen szomojú. Ruth te mitől vagy szomojú? - kérdezte aggodalmasan. Nagyon meghatott, hogy az 5 éves öcsém ennyire aggódik értem.

- Csak... Tudod van egy fiú, aki nem is figyel rám - magyaráztam. Mi mást mondhatnék neki? Nem fogok hazudni az öcsémnek. Nem akarok semmit eltitkolni előtte.

- Nem szejet? - biggyesztette le alsó ajkát.

- Nem, nem szeret - lehajtottam fejemet, ahogy tudatosult bennem ez a mondat. Már június eleje van. És mennyi történt? Semmi. Semmi sem. A csoportba bevett Joyce, amit mondott, de ennyi. Időnként skypeoltunk a bandával, de Will ott se méltóztatta a figyelmét rám szentelni. Semmit sem tudok róla, csak amit a barátai mesélnek nekem. A többiekkel jobban kijövök, mint Willel, és ez nagyon rossz érzés.

- De hát téged mindenki szejet - értetlenkedett. Van, amihez még túl kicsi, hogy megértse.

- Ő nem. És nem is fog. Jobb neki nélkülem - éreztem a könnyeket amik ki akarak buggyanni, de nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak.

- Nem játszotok együtt?

Tipikus gyerek. Magához viszonyít mindenkit. Mondjuk én is ezt tenném. Sajnos nem érti meg, hogy a nagyobbak világában hogy mennek a dolgok. Hisz kicsi még.

- Nem, Eiden, mi nem szoktunk játszani - húztam halvány mosolyta a számat, s látván kíváncsi, értetlen tekintetét, magyarázni kezdtem. - A korombeliek már nem játszanak együtt, mint te a többiekkel az oviban. Mi inkább beszélgetünk, hogy jobban megismerjük egymást.

- És azzal a fiúval nem beszélgetsz?

- Nem. Vagyis... alig. Szeretnék többet tudni róla, de nem enged közel magához.

- Húzd meg a haját - mosolygott rám álmosan, én meg csak nagy szemeket meresztettem felé.

- T...tessék?

- Húzd meg a haját. Akkor biztosan felfigyel rád - kuncogta pimaszul. Ördögi mosolyt villantottam felé, majd csikizni kezdtem, ahol csak értem. Torka szakadtából nevetett, szerencsére nem keltette fel anyut.

- Na aludj álommanó - cuppantottam egy nagy puszit a homlokára, mikor már kellőképo kifárasztottam. Egy hatalmasat ásított, majd lehunyta szemeit.

- Jó éjt, Ruthy - suttogta.

- Jó éjt, kicsi Eiden.