I'm just a girl...

>17<

Bőrömhöz érintettem vérző körmeimet. Kirágtam idegességemben körülötte a bőrt, de nem fájt. Semmi nem fájt annyira, mint a tudat, hogy nagy valószínűséggel anyu soha többé nem fog haza jönni. Kaparni kezdtem vállaimat. Lassan, élesen belevájva körmeimet hagytam, hogy az égő érzés szétterjedjen bennem. Remegve imádkoztam, hogy mindez csak egy rossz álom legyen. Ilyen nem történhet meg velem.

Nem! Nem csinálhatom ezt! Mi a frászt művelek? Eiden alszik, és még csak nem is sejti a dolgot. Nem hagyhatom magára. Ha én összeomlok, rá ki fog vigyázni?! Még csak öt éves!

Megnyitottam a csapot, és nem törődve azzal, hogy fehérnemü van rajtam, magamra engedtem a hideg vizet. Fel kellett, hogy frissüljek. Égő szemimet a plafonra emeltem, és igyekeztem, hogy ki tudjam tisztítani elmémet.

Kiszálltam a kádból, lekaptam magamról a maradék ruhát, majd meztelenül belebújtam a hálóköntösömbe. Megragadtam a telefonomat, és kikerestem Charles telefonszámát a névjegyekben. Tárcsázni kezdtem. Két csörgésbe se telt, mire felvette.

- Ruth! Már vagy fél órája írogatok neked, hogy hová tűntél!

- Szia Charles, én is örülök neked – sóhajtottam. – Felhívni nem tudtál volna?

- Hívtalak is.

- Mi? Nem is csörgött a telefonom.

- Mindegy mostmár. Mi a baj??

- Semmi – hazudtam. Nem akarom, hogy sajnálni kezdjen. Nem akarok anyura gondolni. De már késő, ismét könnyek szöktek a szemembe. – Nézd Charles, nekem már... elegem van abból, hogy Margaret és Joyce kiközösítenek engem is és Gloryt is, aki amúgy szintén leszar mindhármunkat. Ha ilyen gané vagyok, hogy mindenki leszar, akkor... semmi értelme nincsen tovább beszélgetni a csoportban sem velük - ahogy elmondtam neki ezeket, bizonytalanságot éreztem Charles és a köztem lévő kapcsolatban. Nem akartam neki elmondani, ami legbelül mardosta a lelkemet. Ő nem tud segíteni. Soha nem éreztem, hogy úgy igazán támaszkodni tudnék rá.

- Értem.

Wow, megerőltette magát a válasszal. Elköszöntem tőle, majd benyitottam Eidenhez. Szorosan magához ölelte kedvenc maciját, úgy aludt. Nem is sejti... Hogy magyarázzam el neki, hogy anyu nem fog visszajönni soha? De várjunk. Nem is biztos, hogy anyu meghalt. Még nem hívtak a kórházból sem. Lehet elmentek máshova Nick-Kel. Igen. Gondoljunk erre. Reggel aztán ismét a kanapén fog ülni, kezében az újságjával és a reggeli kávéjával. Istenem, csak legyen így!

Csilingelt egyet a telefonom, én pedig meglepetten néztem William villogó nevére.

William: Ruth, minden rendben?? Miért léptél ki a csoportból?

Ruth: Igen, csak... kicsit kiakadtam :/

William: De min?? Nekem elmondhatod :)

Ruth: Köszönöm :)

Ruth: Szóval... Csak idegesít, hogy Joyce és Margaret ennyire kiközösít engem mindenből. Tudod, már több éve együtt énekelünk, meg minden. Az osztályból is külön csoportot alkotunk négyen. És idén nyáron... Minden olyan más. Glory meg... ő meg leszar mindannyiunkat konkrétan. Úgy érzem kicsúsznak a dolgok a kezemből :(

William: És más lányokkal nem vagy jóban? :/

Ruth: Hát... De, van egy barátnőm, Kimnek hívják. Vele szoktam beszélni, de... Tőle is egyre csak távolodok. Egy suliba jár a régi csapatom egyik tagjával, szóval... ők ketten szintúgy egymásra találtak. Nem tudom, úgy érzem, sehova sem tartozom :(

William: Naa, Ruth, ne mondj ilyet! Szerintem nagyon kedves lány vagy :) Ha a többiek nem akarnak veled barátkozni, az nem miattad van. Te sokkal érettebb vagy náluk, ezt a két szememmel is láttam.

Ruth: Köszönöm, hogy ezt elmondhattam neked!

William: Bármikor :) Te is rengetegszer segítesz nekem, amikor magam alatt vagyok :/ :)

Fél egyig beszélgettem Will-lel, de anyát neki sem említettem. Egyrészt nem akarom bevonzani a rosszat, másrészt pedig nem tudom, terhelhetem e őt ilyesfajta problémákkal. Inkább nem kiabálom el a dolgokat, ez a biztos.

Miközben vele beszéltem, felszabadultnak éreztem magamat. Mint akit végre valaki megért. A sötét szobámban mosolyra húztam számat, habár belül éppen összeomolni készültem. Anyu, a lányok, és Will... Oh Will...

Nem érdemlem meg. Mégis mikor kellenék én neki? Semmire nem vagyok jó. De akkor mégis minek beszél velem? Miért segít, ha neki nem is én kellek? És... Lehetséges, hogy aggódott értem, amikor rám írt??

"I wish that i could wake up with amnesia, and forget about the stupid little things..."