Unexpected Selected

8. - Kaya

A herceg mindig is csinos volt, ez tény. De sosem volt az esetem. Én inkább a sötét hajú, barna szemű, csórókat kedveltem, nem a szőke herceget. De biztos nem lesz belőle bajom, ha randevúzom vele. Meg amúgy is, itt ez a feladatom. Persze nem azt mondom, hogy könnyű lesz itt az életem. Már most látom, hogy ez nem lesz séta galopp, és egy pár dolog nehezemre fog esni, a folyamatos bájolgásba rövidesen bele fogok bolondulni, ez bizonyos.

Gyors megigazgattam a hajvasalótól sima hajam és elrendeztem a szoknyám, mielőtt kiléptem a palota kertbe nyíló kapuján. Oldalt megláttam a bátyám, aki mikor észrevett óriás szemeket meresztett rám meglepetésében. Én csak elmosolyodtam.

És most itt ülök egy szép fa és kovácsoltvas padon, pont azon, amihez a találkozópontot jelölte a herceg. Úgy látszik a herceg késős típus. Nem tudtam, hogy nekik lehet késni. Egyszer azt hallottam, hogy a nemesek sose késnek, csak a többiek érkeznek túl korán. De ez nem igaz, én percre pontosan jöttem ide, Charles herceg viszont már vagy negyed órája késik.

Csak röpke húsz percet várok, mire a herceg felbukkan. Nem fut, de olyan gyorsan pakolja egymás után a lábait, hogy az már majdnem kocogás. A haja pont olyan kócos, mint amilyen tegnap éjjel volt, a kék szemei csak úgy csillogtak. Halványlila pulcsit visel, ami alól fehér ing gallérja kandikál ki. Csőszárú sötét vászonnadrágja és a bakancsa még jobban kiemelik magas alakját. Jól néz ki. Több mint jól...

Finoman szuszogva siet oda hozzám, elpirulva néz rám.

- Bocsánatot kérek a késésért! – nyögi hol a szemembe nézve, hol a fejét lehajtva.

Vállat vonok.

- Semmi gond, hercegem – gyors emlékeztetem magam a szabályokra, pukedlizem, meghajtom a fejem.

- Kérlek, Kaya, a randevúnkon nincs szükség ilyen formalitásokra, nem kell pukedlizned.

- Rendben, megjegyzem.

Lepakol egy súlyosnak tűnő piknikkosarat mellém a padra. Ez idáig észre se vettem, hogy nála van. – Piknikezni fogunk? – kérdem.

- Csak ha nem bánod. Ha mást akarsz csinálni, csak mond meg! – vágja rá azonnal. Elmosolyodom.

- Dehogy bánom! Ki ne akarna piknikezni? Csak... Sétálhatnánk egy kicsit? Olyan szép ez a kert.

- Gyere! – felhúz a padról, és nyújtja a kezét, hogy karoljak bele.

Nekem még senki sem ajánlotta fel a karját. Bár már randiztam, de Joel nem ilyen volt. Joel nem a herceg volt. Csak a szomszédfiú.

Joel egy sötétszemű, edzőcipős, hülyéskedős fiú volt, aki mellettünk lakott. Udvarias volt a szüleimmel, ráadásul felső középosztálybéli volt. A szüleim kedvelték, szép lassan gyűjtögette a pontjait, míg végül a szüleim megengedték, hogy randizzon velem. Mindig is kedves volt velem, néha-néha megölelt, vagy adott egy puszit az arcomra, és egyszer sikerül rajtakapnom, hogy a mellemet nézi. De ezeken kívül semmi más jelét nem láttam annak, hogy bármiféle érzéseket táplálna irántam a barátságon kívül. Először csak a város nagyobbik parkjában bóklásztunk. A második randin hazavitt magukhoz – a szomszédba, így nem kellett messzire mennünk – és filmet néztünk. Azt hittem, meg fog csókolni, de csak egy apró puszit adott a számra. Megígérte, hogy a következő randin tényleg megcsókol. Csakhogy sose lett következő randi, mert elköltöztek. Akkor egy jó barátomat vesztettem el, s nem egy szerelmet. Ennyi szerencsém volt.

Belekarolok Charles hercegbe, aki szelíden terelget a fenséges virágágyásokat átszelő járdán. Mindenhol illatos virágok, fák, zöldellő fű, színes lepkék. Mint az édenkert, az illat mámorító, a fák törzse erős, a leveleik szikrázóak, a terméseik érettek. Jácintok, rózsák, árvácskák, tulipánok, haragvirágok, gyöngyvirágok, bazsarózsák, jázminok, almafák, barackfák, szomorúfűzök, akácfák, cseresznyefák, szeder- és eperfák mindenütt. Mind olyan szép, és mind olyan nagyon illatos, ennyi sok szépet még sose láttam egy helyen.