Beautiful War - h.s. (hungarian)

40.

A legrosszabb dolog egy összetört szívben, az idő múlása. Mintha mindent kívülállóként figyelnél, még az egyszerű, szürke hétköznapokban is. És ha ez még nem elég, az idő lassan halad, eszméletlenül lassan. Csak várod, hogy elmúljon, mert tulajdonképpen nincs az összetört szívre semmiféle orvosság. Minden próbálkozás szánalmas kudarcba torkollik. És mi is marad utána? Ugyanaz. Ugyanaz az átkozott érzés, mintha az egész tested kész agónián menne keresztül, az elfeledhetetlen emlékekkel együtt.

Harry és én nem voltunk egy pár, egyetlen vacsorára sem vitt el, sosem kaptam tőle bonbont vagy rózsát. Nem dicsekedett azzal senkinek, hogy én az övé vagyok és ő az enyém. Nem... Harry és én végtelen alkalommal kiabáltunk egymással, mentünk direkt egymás idegeire és imádtuk ezt az érzést mindketten. A fenébe is, üvöltve és tajtékozva ismerte be, hogy mennyire is törődik velem.

De ez az egész, csak egy ócska hazugság volt amit én könnyen el is hittem.

Nappalok és éjszakák mentek pocsékba, mióta utoljára láttam őt. Hosszú nappalok és még annál is hosszabb éjszakák, mind-mind a műteremben eltöltve. Üres vásznakkal és tiszta ecsetekkel.

Képtelen voltam akár egy vonalat is húzni.

Péntek reggel volt, amikor már nem bírtam tovább a saját műtermemben sem lenni. Mindenhonnan emlékek néztek vissza rám, zöld szempárok, amik annyira megigéztek és érzések, amiket soha többé nem akartam érezni. Még emlékezni sem akartam rájuk, mindent ki akartam törölni a fejemből – még ha ez képtelenségnek is bizonyult.

Így hát, gyáva módon elmenekülve a saját érzéseim elől, összeszedtem mindent. Az összes vázlatot, félbehagyott festményt és azokat is, amik már hetek-hónapok óta készen álltak a falnak döntve, vagy fellógatva bárhova, ahol csak helyet találtam. Kiakartam égetni az agyamból mindent, ami hozzá és a hazugságaihoz kötött.

De hogy érheted ezt el, hogyha még amikor lehunyod a szemed, akkor is őt látod?

-Rose...- Perrie hangja visszhangzott a teremben, miközben a képeket pakoltam egymásra. Fogalmam sem volt, hogy mégis hova rakhatnám őket. Az első számú célom az volt, hogy ne legyen szem előtt egy darab se belőlük.

-Hm?- hümmögtem válaszul, felé se fordulva, csak folytattam tovább a pakolászást.

-Zayn bulija nemsokára kezdődik, indulnunk kéne, ha még időben el is akarunk készülni.- válaszolta gyengéden, a szokásos rámenőssége ezúttal sehol sem volt.

Még mindig nem fordultam felé, csak folytattam a dolgom – mintha az életem múlt volna rajta. Ha túl akartam volna dramatizálni a dolgokat, akkor még talán ki is mondtam volna ezt hangosan.

-Nem érdekel semmilyen buli.- válaszoltam halkan motyogva, felkapva egy újabb képet.

-Ne, ezt ne.- megrezzentem, ahogy Perrie hirtelen mellettem termett és megfogta a festményt, majd visszarakta ugyanoda.

-Nem akarom ezt látni.- ráztam a fejem és odébb húztam. Tekintetemet kezeimre összpontosítottam, de képtelen voltam elsiklani a színvilág felett és szinte még mindig láttam magam előtt, ahogy az éjszaka közepén ültünk az autóban, az utcalámpák és a rendőrlámpák fényei pedig tökéletesen megvilágították az arcát. Annyira gyönyörű volt, hogy már fájt ránézni.

-A legjobb festményed, Rose.- Perrie felé kaptam a fejem és láttam, hogy szinte könyörögve pislog vissza rám.- Tudom, hogy nem akarod látni és hogy megbántott. De ez nem azt jelenti, hogy a létező leggyönyörűbb és legtökéletesebb munkádat ezért a kukába kell hajítanod. Csak ezt az egyet tartsd meg, kérlek.- kérlelt tovább és bár egyáltalán nem akartam, mégis elengedtem a képet egy mély, hangos sóhaj kíséretében.