Számít még? | Chris Collins&Shawn Mendes fanfic. [BEFEJEZETT]

❝2Sⅹ①⑦ⅹ2S❞

Miután kiölelgettük magunkat Lottie-val én fáradtságra hivatkozva megmosakodtam, majd lefeküdtem és megpróbáltam elaludni, de őszintén szólva annyira nem sikerült. Ezalatt azt értem, hogy órákon át forgolódtam, mert nem tudtam kiverni a fejemből Christ. Önző módon csak a saját problémámra tudtam gondolni, miközben Lottie teljesen befordulva fekszik velem egy helyiségben. De most egyszerűen nem tudtam az ő problémájára gondolni.

Reggel fáradtan keltem. Szépen meglátszott a hatása az éjjeli forgolódásomnak. Lottie-n is láttam, hogy mondani szeretne valami a külsőmmel kapcsolatosan, de inkább udvarias maradt és befogta a száját és inkább csendben készülődtünk, miközben mindketten a gondolatainkba merültünk. Lottie rekord idő alatt felöltözött aztán már el is sietett. Én viszont eléggé lassúra vettem a tempót, mert nem akartam se Chrisszel találkozni, se pedig Graysonal. Az előbbivel azért nem mert nem akarom megijeszteni azzal, hogy távolságot tartok magunk közt. Az utóbbival meg leginkább azért, mert amint meg fogom látni szétrúgom a golyóit. Legalábbis ezt szerettem volna tenni, de közel sem ez történt.

Miközben az egyetem folyosóján sétálgattam a sok zaj közül kihalasztódott ahogy a nevemet óbégatják. Az ismerős hangra gyorsabbra vettem a lépéseim tempóját, de nem értem el vele semmit, mivel simán utolért. Mikor mögém lépett rögtön megfogta a karom amitől kénytelen voltam megállni és szembe nézni vele. Viszont amint megláttam a meggyötört arckifejezését eléggé ledöbbentem. Graysont még sose láttam így. 

- Mi van Lottie-val? - kérdezte rekedt hangon.

- Az kérlek szépen, hogy elege van belőled - mondtam idegesen és próbáltam kitépni a karomat a szorításából, mert ha továbbra is így néz rám egyszer úgyis megtörök.

- Miért? - kérdezett ismét. Sóhajtva a hajamba túrtam, majd mélyen a szemébe néztem.

- Te mégis, hogyan fogadnád azt, hogy a párod az exével kavar? - válaszoltam a kérdésére egy újabb kérdéssel. Grayson arcán fájdalom villant át, majd a szája szélét rágva maga elé húzott. Eléggé meglepődtem, mikor halkan kérlelni kezdett, hogy "hadd magyarázzam meg".

Mivel nem bírtam ellenállni neki beleegyeztem. Reméltem, hogy nem fog hazudozni. Nem akarom hülyeségekre vesztegetni az energiámat amit akár a Chris elől való bujkálásomra is fordíthatnék.

- Na jó, figyelj. - kezdett bele - Ez nem az aminek látszik. De tényleg! Nem kavarok a csajjal. 

- Akkor miért találkozgatsz vele? - kérdeztem nevetve.

- Segítségre van szüksége. - mondta ki félve - Az anyja beteg...

- És mihez kellesz te? - vágtam közben. Grayson szúrós tekintette nézett rám, amitől rögtön befogtam a számat. 

- Apám orvos, és szükségük van kedvezményekre.

- Ó - kerekedett el a szemem.

- Ó bizony - biccentett. - Nem járok vele, nem is akarok. De nem hagyhatom cserben.

- Aha - biccentettem. Aztán Christ láttam meg miközben felénk tart. Mivel nem akartam menekülni előle, csak elfordítottam a tekintetemet, majd leültem az egyik padra ami a közelünkben volt és vártam a kérdések sorozatát. Nos azt várhattam.

Mikor Chris elém lépett sóhajtott egyet, majd lehajolt és a száját az enyémre tapasztotta. Hirtelen annyira meglepődtem, hogy még visszacsókolni is elfelejtettem, aminek hatására Chris felvont szemöldökkel távolodott el tőlem. Mikor kapcsoltam, hogy mi is történik a kezeimet a tarkójára csúsztattam, majd visszahúztam. Őszintén szólva nem tudom mi ütött belé, de talán így jobb is volt.