𝓌𝒶𝓎 𝑜𝓊𝓉 𝑜𝒻 𝓉𝒽𝑒 𝒹𝒶𝓇𝓀. /𝓀𝒾ú𝓉 𝒶 𝓈ö𝓉é𝓉𝒷ő𝓁/

~10.~

Onyx mosolyogva lépked hazafelé mikor már az éjszaka sötétedni kezd, ezzel az ég alját szebbnél szebb színekkel borítva. Nagyon jó napja volt, főleg ha eltekint az idegesítő és nyomulós Norától. Talán életében először végre szabadnak érzi magát. Soha nem volt még ehhez hasonló napban része. Folyamatosan csak robotolt a szüleinek, otthon volt, unatkozott és nem mehetett sehová. Azonban ez a mai nappal megváltozik és soha nem lesz olyan mint ezelőtt. Persze, hogy nem.
A fiú már jól ismerhetné a szüleit ahhoz, hogy tudja soha nem kap meg mindent ingyen főleg nem egyik pillanatról a másikra..

Onyx amint az otthonának nevezett hatalmas kerítés előtt áll, lefagy az arcáról minden boldogságnak a jele. Nem mosolyog és nem tud a szép pillanatokra gondolni amiket ma átélhetett. Helyette a gondolataiba a véres képek kúsznak, mint amikor az egész teste vörös volt a saját vérétől, avagy az ilyen éjszakák utáni zuhanyzás, ahol üres tekintettel nézte a zuhanyzó lefolyóját amint elnyeli a vörösre színezett folyadékot.  Az apját látja maga előtt ahogy ijesztő vigyorral az arcán lendíti felé a kezét, vagy amikor hajnalban hirtelen bemászik mellé az ágyba és olyan dolgokat művel vele amit egy apának soha nem szabadna megtenni, de még csak gondolni se rá..
Emellett az anyját látja ahol hol mosolyogva, hol semmilyen érzelmet nem tükröző arckifejezéssel nézi végig mindazt amit a férfi művel vele. Ennek valóban vége lenne? Vagy az apja ismét átvágta és amint belép az ajtón ismét megverik?

Onyx elhessegeti a rémes gondolatokat, majd sóhajtva nyitja ki a kaput és megy be rajta. Próbál pozitív maradni, de az előéletét nézve ez elég nehéz feladatnak ígérkezik. Főleg úgy, hogy egy héttel ezelőtt verték ismét közel félholtra.
Végigsétál a köves úton, egyenesen az ajtóig ami most nyitva áll. Ezen a fiú igenis meglepődik, ugyanis ilyen soha nem fordult még elő. Amióta az eszét tudja az összes bejárati ajtó mindig zárva volt, soha nem volt nyitva hagyva.
Nagyot nyel miközben átlépi a küszöböt, a szülei pedig a nappaliban vannak. És mindvégig rá vártak.

-Onyx!- hangzik a kemény és szigorú hang a helység felől. A fiú remegve lép be oda, ahol a szülők is tartózkodtak, nem tudva mire számítson. A lehető legrosszabb forgatókönyvek forognak le a szeme előtt másodpercek alatt.

-igen?- kérdezi félénken. Az apja a kanapé felé bök, hogy üljön le, ezért Onyx úgy is tesz. Kíváncsian nézi a szokásosan semmi érzelmet nem rejtő szempárokat, megszólalni azonban nem mer. Ismét elárasztotta a félelem, nincs bátorsága mint amikor bekopogtatott az apjához hogy számon kérje. Mai napig nem is érti hogy lehetett ahhoz bátorsága, hogy olyan hangnemben és olyan magabiztosan beszélt az apjához.

-milyen volt a meccs?- kérdezi, de túl sok valódi érdeklődést nem tud felfedezni. Onyx megrántja a vállát, de röviden válaszol.

-egész jó volt. Nyertek- csak ennyit motyog.

-ugye tudod, hogy utálom ha motyogsz?- kérdezi több indulattal a hangjában.

-bocsánat.- vágja rá, de teljesen összehúzza magát. Ennyit arról, hogy nem veszi olyan komolyan az úgynevezett "hibákat". -jó volt. Nyert a csapat- ismétli meg a szavait érthetőbben. A férfi bólint, majd elveszi az asztalról az üveg poharat, melyben 100% hogy bor lötyög.

-szóval.- kezd bele kimérten. -emlékszel az egyezségre ugye?- Onyx bólint. -helyes. Holnap korán kell kelned, de majd én felkeltelek aztán megmutatom mit kell csinálnod.- belekortyol a vörös italba, de a tekintetét végig a fián tartja. -elmehetsz- Onyx ismét bólint, majd egyből sietős léptekkel megindul a szobája felé.
A szobában egyből a puha ágyra dől, majd előkapja a telefonját.

20:48
Hazaértem

20:48
Csúcs, minden oké?

20:49
Persze. Elmegyek zuhanyozni, utána beszélünk?