𝓌𝒶𝓎 𝑜𝓊𝓉 𝑜𝒻 𝓉𝒽𝑒 𝒹𝒶𝓇𝓀. /𝓀𝒾ú𝓉 𝒶 𝓈ö𝓉é𝓉𝒷ő𝓁/

~3.~

Onyx kétségbeesve rohan a suli felé, egynél több könnyet pedig nem engedett útnak. Már rég megtanulta, hogy ha sírni mer akkor büntetés következik, ezért is szaladt el. Tisztában van azzal, hogy Matthew nem a szülei, de ez rögzült be neki. Ez az automatikus védekezése, elszalad mielőtt bánthatnák. Persze ha ezt otthon csinálja, amint az apja utoléri még nagyobb büntetésre számíthat.

Onyx kifulladva ér be az iskolába, ahol Cole-al találja szemben magát, aki azonnal megállítja a lépteiben.

-Onyx mi történt?- Onyx csak megrázza a fejét és a szekrényéhez sétál mély lélegzeteket véve, hogy lenyugtassa szaporán dobogó szívverését. -hallod? Mi a baj?- Cole a mellette lévő szekrénynek dől a jobb vállával és aggódó tekintettel nézi a kisebbet.

-semmi- motyogja és becsukja a szekrény ajtaját. -mennem kell órára, szia.- es azzal Onyx ott hagyja az aggódó barátját. Besiet a terembe, ahol leghátul foglal helyet a sarokban. A falnak dönti a hátát és felhúzza a pulóver ujját, hogy megnézze a sérülést. Túlélt már ennél rosszabb dolgokat is, de azért ez is fáj neki. Sóhajt egy nagyon és tekintetét végig vezeti az osztályon, ahol beleakad a tekintete a már jól ismert zöld szemekbe, melyek őt figyelik. Matthew arca szomorú és enyhén kétségbeesett. Lassan Onyx felé sétál miközben tekintetét nem veszi le a fiúról.

-ide ülhetek?- Onyx bólint egy aprót, táskáját pedig levezi a székről és maga mellé teszi. Matthew aggódóan fürkészi a kisebb arcát, ám semmit sem tud belőle kiolvasni, Onyx ezt nem engedheti meg magának. Nem láthatja megint olyan kiszolgáltatott, sebezhető helyzetbe. -nagyon fáj?- Matthew a kisebb karja felé bök, mire Onyx odavezeti a tekintetét.

-nem vészes.- motyogja és visszahúzza a pulcsit a kezére.

-miért szaladtál el?- Onyx ismét összehúzza magát és egy kicsit eltávolodik padtársától. -Ony kérlek..- Matt a kisebb vállára helyezi a kezét, mire Onyx automatikusan odébb húzódik. Fél. Fél az érintésektől. -hé.. nem akarlak bántani.- "de bántottál" gondolja Onyx, hiába tudja, hogy csupán véletlen volt. -nézz rám kérlek- Onyx lassan a zöld szemekbe néz, Matthew pedig ismét megpróbál a kisebbhez érni.

-ne..- suttogja Onyx és a falhoz préseli magát. Matt elhúzódik és nem próbál meg hozzáérni többet, de nem hagyja abba Onyx faggatását.

-Ony.. én tényleg szeretnélek jobban megismerni. Nem akartalak bántani, soha nem lennék rá képes szándékosan.- Matthew továbbra is Onyx arcát fürkészi de ő nem néz felé.

-tudom- motyogja, bár ebben nem biztos. Rohadtul fél közel kerülni bárkihez. Mi van ha a szülei ismét elszakítják tőle? Még egyszer nem bírná ki azt a mértékű veszteséget. A legjobb barátjának elvesztését.. Max már nem is a legjobb barátja volt.. ők testvérek voltak. Testvérek akik jóban-rosszban összefogtak bármi is történt.  És azt a két kisfiút egy nap elszakították egymástól Onyx szülei. A szülei akik ember számba sem veszik a saját fiúkat, csak egy élő boxzsáknak jó, hogy levezessék rajta a feszültséget. Onyx egész életében csak akkor volt boldog amikor Max a közelében volt. Amint otthon volt abban az óriási, szinte üres házban.. Onyx kicsiként mindig félt ott. Tudta, hogy a pincében mi várja, tudta, hogy néha napján az apja mivel fogja otthon várni. Mindig felkészült a legrosszabbakra. A legszomorúbb az egészben az az, hogy Onyx nem oszthatja meg ezeket senkivel. Ez a teher már születése óta nyomja a mellkasát, melytől nem valószínű, hogy valaha megszabadulhat. Egyszer megpróbált segítséget kérni, de akkor nem hitte el neki az illető amit mond. Azt hitte túl élénk fantáziája van és elmondta a szüleinek amiért természetesen hatalmas büntetés járt.

Onyx észre sem vette, hogy elkalandozott mígnem Matthew enyhén megrázta a vállát. Onyx szemeiben könnyek gyűltek ez idő alatt, amit rendesen fáj visszatartania a fiúnak.